Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Kipke Tamás: A "legkisebbek" - és az egyház
hierarchiájában a termelést, az anyagi javakkal való közvetlen vagy közvetett gyarapodást előmozdítók kerültek előtérbe. Ez a folyamat nem hagyta érintetlenül a vallásos emberek gondolkodását sem. S mivel a termelők teszik ki a közvéleményt kialakító túlnyomó többséget, az ő emberképüket akarva-akaratlanul, különböző érzelmektől-indulatoktól kísérve ugyan, de át kellett vegyék az ebből a képből tulajdonképpen kirekesztett legkisebbek is. Riasztó élmény látni, mint azonosulnak a rájuk kiosztott „emberroncs", „ember alatti ember" szerepekkel - ha heves negatív érzelmekkel is. — Tudod, mi, nyomcs/'k ott vagyunk valahol a társadalom alján - magyarázza egy húsz év körüli fiatalember a tolókocsiból; keze, lába béna, minden mozgáshoz segítséget kell kérnie valakitől. — Valahol a bűnözőknél is kissé lejjebb, mert azok legalább aktív emberek, nincs gond velük, ha rájuk jön a szükség... Mi meg... Mondták már nekem: mit akartok, alig van ki a fejetek a saját mocskotokból, aztán még ágáltok is. . . Igaz, Ezt akarunk, meg azt akarunk az intézetben, mindig van valami elképzelésünk. Ahelyett, hogy meghúznánk magunkat, és örülnénk, hogy élhetünk ... — Hogy élni hagynak ... - mintha csak a fiatalember mondatait fűzné tovább egy nyolcvan év körüli nyugdíjas asszony egy szociális otthonban. — Nem is olyan régen még egy bizonyos kor fölött már az embernek illett meghalni. Pláne, ha sokan voltak a családban, vagy csak egyszerűen túl sok törődést igényelt a beteg öreg. Mi meg ... itt élünk a maiak nyakán ... Ezek az emberek már (vagy még?) nem tartanak ott, hogy el tudják fogadni önmagukat. Igaz, ezt nem is várhatjuk el tőlük. Az aktivitás lázában élő társadalom felkínált értékeinek jó része számukra elérhetetlen, „az emberekkel1 szembeni elvárásoknak csak kis mértékben tudnak megfelelni. Ök azok, akiknek sorsáról leginkább „intézkedés történik”, de maguk meglévő (hát még esetlegesen kifejleszthető) képességeiknél sokkal kisebb mértékben vehetnek csak részt sorsuk irányításában. A tragikus az, hogy ezek az emberek elfogadták a társadalomban a számukra spontán módon kijelölődő helyet — ott alul —, és elfogadták (elfogadni kényszerültek!) azt az érték- és normarendszert, amely nem az ő képességeikhez van méretezve. Elfogadták (jobb híján) azt az életeszményt, életvezetési vágyképet, mely elérhetetlen a számukra. Ebben a helyzetben kérdezhetnek-e mást önmagukon végigtekintve: „Hát élet ez, amit én élek...?" Magától értetődő tehát, hogy az egyház — gondoljunk itt most elsősorban a tanító egyházra — hivatása a legkisebbek felé (de hát keresztényi értelemben vannak-e egyáltalán nagyok, vannak-e, akik valóban nem szorulnak rá senkire, semmilyen vonatkozásban?) ennek a szűkös, és a számukra egyenesen végzetes következményekkel járható emberképnek a lerombolása. Vagyis egy teljesebb, keresztény emberképet kell közvetítsen. Bemutatva a viszonylagos értékek viszonylagosságát. — Mindezt főleg a legkisebbek érdekében ugyan, de elsősorban nem nekik, a közvélemény nyomása alatt görnyedezőknek, hanem éppen a közvélemény alakítóinak és éltetőinek kell hirdetnie, hogy az Isten nem termelőerőt és fogyasztót teremtett a maga képére és hasonlatosságára: hanem emberi személyt. „A befogadás munkája” Értelmi fogyatékosokkal foglalkozó szakember beszélt a befogadás folyamatáról. — A társadalom, mint egész, még nagyon hosszú ideig képtelen lesz a kétségbeejtő szűk- keblűséggel „társadalmilag nem hasznos”-nak ítélt emberek teljes értékű személyként való befogadására. Az ő befogadásukra, elfogadtatásukra a személyes kapcsolatokban, illetve azokon keresztül van reális esély. Ha a család vállalja, nem akarja mindenképp intézetbe száműzni az értelmi fogyatékost, hanem együtt él, bátran mutatkozik együtt vele, akkor a környezet így szokja meg őket. Máris egy példáját nyújtják ezzel az elfogadás lehetőségének. Először persze megbámulják a fogyatékost (és a hozzátartozót), talán tesznek egykét megjegyzést is. De hamarosan természetes jelenséggé válnak, s idővel, ha napokig nem látják, már hiányzik az a valaki, aki először olyan idegennek tűnt. Elfogadják, mivel a családja bizonyította, hogy befogadható. A sikeres előadóművész együtt él igen öreg, súlyos agyérelmeszesedésben szenvedő édesanyjával. A vacsoravendégek előbb zavartan nézik, hogy Mami kissé egyéni módon bánik az evőeszközökkel és sajátosan váltogatja a különböző fogásokat, de aztán lefegyverzi a látogatókat a művész közvetlen természetessége, ahogy segít, ha szükséges, és készséggel válaszol Maminak a beszélgetésbe bele nem illőnek tűnő kérdéseire. — Ö sokmindent másképp ért bizonyára, de látjátok, azért élvezi a társalgást — magyarázza vendégeinek a művész. Hangjában egy szemernyi irónia sincs, mindezt egészen komolyan mondja. 17?
