Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Üdvösségünk - a szentek közössége
mérhetetlenül több annál, mint amit bármiféle fejlődés „kitermelhet". Végül is jövőnk annak a végső kitárulkozásnak eredménye lesz, hogy „Isten lesz mindenben". De éppen ezzel a „legegyetemesebb kollektivummal' az anyagvilág valamiféle örök jövőjét, célbaérését is állítjuk. Egyszerűen nem igaz tehát, hogy az eszkatológia a világ semmibevevését vagy leértékelését jelentené. Ez az „egy Fő alá foglalt” (Ef 1,10) univerzum lesz a színtere az „utolsó nap" „után” a feltámadottak „új történelmének” s lesz végső „hazája" a „minden szentek" célbaért közösségének. A szentek egyességének „kommunikációs csatornái’’ Az eszkatológia eddig érintett területei elsősorban az üdvözülteknek egymással alkotott közösségét, közös boldogságát támasztotta alá. Úgy mondhatnák, ez az a „mennyei liturgia”, amely a görög rítus szerint örökké zajlik Krisztus színe előtt. A szentek egyességének majdnem másfél évezredes hitcikkelye azonban sokkal többet állít. Kifejezi a szenteknek velünk (a földön élőkkel) vállalt szolidaritását, s azt is, hogy mi is kapcsolatba léphetünk a szentekkel, imáinkon keresztül, sőt tehetünk is valamit a tisztulás állapotában lévőkért. A kapcsolatteremtésnek ezeket a formáit nevezhetjük a szentek egyessége „kommunikációs csatornáinak”. Az első kérdés a szentek közbenjárása, amely kétirányú mozgást feltételez: a szentektől felénk s tőlünk feléjük haladó kapcsolatot, ami körül számos félreértés szokott felmerülni. Nézzük a kérdést, előbb a szentek oldaláról. Az üdvözültek nem Istentől függetlenül folytatnak „magánpraxist”, hanem beleolvadnak abba az élettevékenységbe, ami Isten életét belülről kitölti. Mivel Isten szeretet (1Jn 4,8), a szentek Istenen át szeretnek mindenkit, mintegy a Szeretet szervévé, közvetítőállomásává válnak. Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy „ölhetett kézzel" ülnek, csupán „pihennek”. Istennel együtt „munkálják” az üdvösség útját, kívánják, akarják a többi ember üdvösségét is, „drukkolásukkal" segítik a földön küzdőket a menny felé. Ha G. Marcel szerint már a földi szeretettel is azt kiáltjuk a másiknak: „ne halj meg", még inkább a halhatatlanság értékét kívánja az üdvözült földön maradt szerettei számára is. Ilyen értelemben a szentek egyessége a „szolidaritás megvalósítása időbeli és térbeli határok nélkül”.23 De semmiképp sem Krisztus nélkül. Az egyetlen közvetítő Isten és ember között a mennyben is csak az a „Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt” s aki „az Isten jobbján közbenjár értünk' (Róm 8,34). A szeretet-munkájával azonban „együtt futnak" mindazok, akik hozzá eljutottak, akik közt — mint „sok testvér” között — „elsőszülött’ (Róm 8,29), s akikkel megosztja „örökségét", tevékenységét. A Krisztus Egyetemes Testén belüli funkcióeloszlásnak megfelelően a Főnek, Krisztusnak szerepéből részesedik a többi tag is, ki-ki a maga „helyén", hiszen, ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, és ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik együtt örül vele’ (iKor 12,26). Ezen a „mennyei szolidaritáson” belül, amellyel a szentek figyelemmel kísérik a földiek életútját a részvétükkel, imájukkal segítenek, különleges hely illeti meg az Istenszülőt, Máriát, mind a nyugati, mind a keleti egyház látásmódja szerint. A Keleten sokszor szinte túlzónak tűnő kijelentések („Általad üdvözölünk", vö. paraklisz 9. irmosza) csak úgy érthetők, ha Máriának Fiával, Krisztussal való édesanyai kapcsolatát tartjuk szem előtt. Ez az anyai szerep teljesedik ki Mária „oltalmában”, közbenjárásában. Nézhetjük a közbenjárást a mi oldalunkról is. A legfőbb félreértés, ha valaki úgy fogná fel: a katolikusok nem mernek közvetlenül Istenhez fordulni, ezért a szenteknél keresnek „protekciót". Az imádság (benne az imádás összetevője) mindig Istenhez szól, olyannyira, hogy még akkor is célba talál, ha valamelyik szentről kiderül, hogy csak legendás alak volt. Istenhez fordulunk, de adott esetben azokon belül a „családi" kötelékeken belül, amelyeket Ö maga alakított ki, hiszen mint a zsinat írja, Isten a „hívők közösségén belül menti meg az egyeseket" (LG 9.). Nem Istent vagy a szenteket akarjuk „befolyásolni" vele, ellenkezőleg, önmagunkat alakítjuk át; beleállítjuk magunkat a szentek egyességének erőterébe, hogy a kegyelem alakítson át bennünket az előttünk járókhoz s főleg Krisztushoz hasonlóvá. A helyesen értett szentek egyessége világítja meg a szenvedő lelkekért végzett engesztelési is. Ugyanannak az egyetemes szolidaritásnak alapján, amely a megdicsőülteket sorsunk továbbkövetésére ösztönzi, érzünk együtt azokkal, akik haláluk után még megtisztulásra szorulnak. Mivel a Szentírás szerint „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (Jak 5,6), kérőimáinknak, engesztelésünknek (böjt, önmegtagadás), szentmise-felajánlásainknak Krisztus áldozatának erejéből van olyan hatása, hogy elősegítheti a tisztulás folyamatát. Megint csak nem olyan értelemben, mintha Istent „jobb belátásra”, nagyobb könyörületre bírnánk, hanem úgy, hogy engesztelésünk a haldoklót vagy az épp megtisz- tulót, s bennünket még inkább eggyé forraszt és a szeretetnek ezzel a kegyelmi energiájá176
