Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Boldogok vagytok, hogy most sírtok..." (Lk 6,21)
alapján úgy gondolta, hogy az ember „szívének edénye” gyakran megtelik vízzel, ami szívfacsaró fájdalommal csordul ki belőle, és akkor „szivünk vizei” szemünkön át kiáradnak. Ettől az ember megkönnyebbül. Amikor Isten irgalmasságát Katalinnak az egyik misztikus szemléletben feltárja, akkor könnyekbe tör ki. Ettől kezdve lelkileg maga is megtapasztalja a könnyek ízét és belső szemléletét gyakorlati tanításban (praxisban) foglalja össze: A könnyek útján mutatja be a lelki élet különböző fokozatait. A könnyek különböző fajtájából így ismerhetjük fel egyesek kegyelmi állapotát és lelkiségét is, mint lelki életünknek sajátos karakterjegyét. (Louise Gnädiger: Feuertränen. Caterina von Sienas, Geist u. Leben, 1981/2. 85—98). A halál és az élet könnyei SÍRÁSUNKNAK OKA egyszerre többféle lehet, mégis felismerhető benne az uralkodó vonás. Az ember leggyakrabban azért sír, mert szorong evilági sorsáért, félti meglévő javait. Ragaszkodásunk gyakran olyan erős, hogy már az elvesztésük gondolata is félelmet és zúgolódást kelt bennünk és könnyen Isten ellen fordulunk. Az ilyen indítékú sírásból a halál könnyei fakadnak. „Szánalmas, nyomorúságos sírás ez — mondja Katalin — mert Isten elvető ítéletére, a kárhozatra vezethet.” Minden más indítású sírásunk valamiképpen az életet szolgálja. Van, aki az evilági vagy az örök büntetéstől való félelmében sir. Már megsejti Isten nagyságát, beismeri bűnös állapotát és ezért félve, rettegve tekint Istenre. Lelkében megszületett az istenfélelem. Isten miatt kezd felhagyni az evilági dolgok mohó keresésével és ezzel egyidejűleg megszűnik benne az önmaga és javai elvesztése iránti rettegés; a dolgokban és az eseményekben egyre jobban megtapasztalja Isten irgalmát és vigaszát, önmagába tekintve pedig fokozottabb önismeretre tesz szert. „Az Úr ezt tanítja nekem, írja Katalin: — mivel én az Igazság vagyok... a lélek megismer engem és megismeri önmagát, lát engem és bennem látja önmagát... Látja: te vagy, aki nincsen és én vagyok az, aki van... Igen, isten az, aki Van, Ö lát és mi a semmi vagyunk... Be kell lépnünk az önismeret cellájába és meg kell ismernünk, hogy mi semmik vagyunk és hogy minden lét Istentől származik ... Az önző önszeretetet nem negativ küzdelemmel, hanem pozitív módon: a nagyobb istenszeretettel lehet leküzdeni.” A BEFELÉ NÉZŐ embert már az a szivbeli fájdalom készteti könnyekre, hogy eddig ellenállt Isten jóságának, vétkezett, hiábavaló dolgokra pazarolta idejét és a jótettre szolgáló alkalmat elmulasztotta. A félelemnek, az istenfélelemnek a könnyei arra sarkallnak, hogy rendezzük életünket Istennel és az emberekkel. Ebben az állapotban a váratlan kegyelem már jó talajra hull, a lélek Istenhez tér. Könnyei a megtérés felszabadító könnyei lesznek. Ezek után kezdi csak az ember egyre inkább megtapasztalni Isten jóságát, az eseményekben felismeri gondviselő kezét és ennek nyomán édes könnyekre fakad. Bár még ez a lelkiállapot nem tökéletes, mert az ember könnyen visszafordulhat az önértékű dolgokhoz, könnyeibe pedig belekeveredik az önsajnálat és az önszeretet. Csak lassú tisztulás után jut el arra a lelkiállapotra amikor már az Istent és az embereket önzetlenül is tudja szeretni, szívből fáj neki az, hogy olyan sokan nem az igazat és jót teszik és ezzel hátráltatják Isten üdvözítő szándékát. Az ilyen önzetlen fájdalom a tökéletesség köny- nyeire fakaszt; amint pedig az ember egyre jobban elmerül az istenszeretetben, örömében a boldogság könnyeit ontja. Ezentúl már nem vonatkoztat önmagára semmi hántást, nem keresi saját érdekeit, csak az Isten akaratát, — könnyei ezért lesznek felsza- badítóak és édesek. Az ilyen könnyeknek egyre kevesebb a természetes oka és forrása. Nem a keserűség, a bánkódás vagy az evilági öröm váltja ki, hanem a szív az örök boldogság forrásaiból telik meg, és a sírás szinte váratlanul lepi el az embert. Itt valóban már a „könnyek adományáról” van szó. A korábbi élet miatti bánat és a jelen örömkönnyei az ember egész lelkivilágát megváltoztatják. Ez a belső béke és boldogság az Istennel való egyesülés (unió mystica) előízét sejteti. Sziénai Katalin azt vallja, hogy ebben a világban elérhető unió mystica csak elegye a boldogságnak és fájdalomnak, azaz olyan boldog fájdalom, ami egyesít Jézus szenvedésével. A szenvedést teljesen átjárja Krisztus szeretetének végtelen boldogsága. Az élet könnyei — mint látjuk — belsőleg összefüggenek, nemcsak azért, mert lelkűnkben a félelem, a bánat, a boldogság szorosan összetartoznak, hanem azért is, mert a fokozatos lelki felemelkedésünkben — ami nem mentes időszakos visszaesésektől sem — istenszeretetünk és ezzel embertársi szeretetünk is változik. A könnyek okainak változása mintegy jelzi, hogy lelki felemelkedésünk sem egyenes vonalú. Ezért az élet különböző '17
