Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Hozzászólások "A lelkitükrök válsága" c. cikkhez (Teológia 1982/1. sz.)
fcozókat fiatalokkal megszövegeztetni. Sok olyan szempontra Is fény derülne, amit az érdekeltek maguk észre sem vesznek. 6. Keresztények számára régebben elegendőnek látszott csak az Istennel és a közvetlen környezetében élő emberekkel tartani a jó kapcsolatot. Ma viszont szükségesnek látszik a társadalom minden közösségével együttműködni, mely a közös boldoguláson fárad. Vannak kötelességeink a munkamorál javításában, a rászorulók segítésében (a lakóbizottságban részvételtől egészen az önkéntes véradásig). Fel lehetne vetni a kérdést: például mint keresztény mérnök, mint keresztény pedagógus, jól végzem-e munkámat? Sok esetben éppen az a bűn, ha valamit elmulasztunk, és élünk olyan „keresztény” módján, akit a többi ember nem is érdekel. A budapesti Rózsafüzér Királynéja plébánia képviselőtestülete * * * Hézagpótló, jó dolog, örülünk megjelenésének, de túlzottan részletező; néhány átfogó szemponttal egyszerűsíthető, tömöríthető lenne (sok az átfedés). - Címével ellentétben csak egy szűk rétegnek szól (értelmiségi, fiatal gyerekes házasok). Részletessége ellenére könnyen kiegészíthető jónéhány fontos kérdéssel: tulajdon elleni vétkek, protekcionizmus, környezetszennyezés, napirend-időgazdálkodás, ökumenizmus, haza- fiság. Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a családon kívüli világra, a többi emberre. örülnénk, ha folytatása lenne például egy „gyónók könyve" kiadásának formájában. Ebben szerepelhetne a gyónással kapcsolatos elméleti és gyakorlati tudnivalókon kívül többfajta lelkitükör-minta különböző korú, állapotú keresztényeknek (gyerek, kamasz, felnőtt, öreg; családban élő, magányos), ill. olyan átfogó, rövid lelkitükrök, amelyek megköny- nyítik a saját lelkitükrök szerkesztését. Elképzelhető úgy is, hogy mindez megjelenne egy, a gyónás témájának szentelt TEOLÓGIA számban, hozzászólásként több TEOLÓGIA számban. (39/30 éves mérnök/tanár házaspár 3 kisgyerekkel) * * * Waigand atya lelkitükör-cikkéhez hozzászólásunkat kérték a felnőttek hittanóráján. Nekünk a bevezető szöveghez volna megjegyzésünk, ahol arról ír, hogy ha mi, szülők nem gyónunk, gyermekeink sem fognak gyónni, mihelyt ők is „nagyoknak” érzik magukat. Hozzátenném: az Úr asztalától is elmaradnak, ha mi elmaradunk. Ez történik a mi családunk esetében is szándékunk ellenére. Mi nem azt kérdeztük, hogy „mit is gyónnánk”, gyónnánk mi nagyon szívesen, de nem kapunk feloldozást. Feleségem és én, 13 éve nem járulhatunk a szentségekhez, mivel egyházilag nem vagyunk megesküdve. Mindkettőnknek volt ugyanis egy korábbi egyházi házasságunk, és mindkettő aránylag hamar csődbe jutott. Az okok nem tartoznak ide, legfeljebb csak annyi: túl éretlenül kötöttünk akkor házasságot. Mostani, csupán polgári házasságunk boldog, és három gyermekünk van: 11, 10 és 6 évesek. Új házasságunk elején egy ideig teljesen elfordultunk a vallási élettől. Ügy éreztük: ha az egyház bennünket csupán „bűntársaknak” tekint, „leír” és nem bocsát az Ür asztalához, nincs is semmi keresnivalónk a templomban. Mégis, amikor első gyermekünk megszületett, természetesnek tartottuk, hogy megkereszteljük, és ne Isten nélkül neveljük fel, mint valami kiskutyát. A keresztelő pap nagyon megértő és kedves volt és csupán azt ígértette meg velünk, hogy szívünkön viseljük majd a gyermek vallási nevelését. Házasságunk rendezésére nem látott lehetőséget. így aztán, mihelyt nyiladozott kisfiúnk értelme, elkezdtünk vele esténként imádkozni. A templomba azonban csak nagyon ritkán jártunk el, és bizony mindig valami keserűség fogott el, amikor a szeretetről prédikáltak. Hol van ott szeretet, ahol elutasítanak a közös asztaltól, és azzal „kecsegtetnek", hogy majd a halálos ágyon kaphatunk feloldozást (vagy ha már jó öregek leszünk)? Az igazi, nehéz probléma akkor vetődött fel, amikor két nagyobb gyermekünket elsőáldozásra akartuk vinni. A misére most már rendszeresen elkezdtünk járni, sőt egy ideje bekapcsolódtunk a rendszeres felnőtt-hitoktatásba is. De mit mondjunk gyermekeinknek: mi magunk miért nem gyónunk, miért nem áldozunk velük együtt? Hogyan magyarázzuk meg nekik, hogy boldog házasságunk, harmonikus családi életünk az egyház szemében nem igazi házasság, mi csupán „bűnös viszonyban” élünk, és ezért el vagyunk tiltva a szentségektől? Ilyen magyarázatot képtelenek vagyunk mondani, inkább mindig valami kitérő választ adtunk eddig nekik. Még elsőáldozásuk napján is, amikor oly meghatóan kértek, hogy áldozzunk velük együtt! És máris tapasztaljuk a cikkben állított igazságot: ha ötödikes fiunk és negyedikes lányunk velünk együtt jönnek misére, hozzánk hasonlóan egy idő óta már ők sem járulnak szentáldozáshoz. Gyónáshoz még kevésbé. Biztatni nem merjük őket, nehogy rákérdezzenek: mi miért nem megyünk? 158
