Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A szenvedés értelme
van szó. Ennek egyik Jele az a kétségbeesett kísérlet, amely a „jó" Isten ellenlábasaként egy „rossz istent' is föltételez.4 A filozófia vergődését nyomon kíséri az irodalom és a művészet. S egy parancsoló gondolat napjainkban mind nyíltabb formában kap hangot: a szenvedést értelmetlen rossznak, a teremtés botrányának kell tekintenünk; nem az okát kell nyomozni — úgy is hiábavaló —, hanem mint ellenséget le kell győznünk és minden erővel meg kell szüntetnünk. Ez a küzdelem nagyon indokolt, jogos, szükséges és tiszteletet parancsoló. Nem ritkán még hősies is. De a világ realitását ismerve csak részeredmények várhatók tőle (pl. bizonyos betegségek legyőzése). Ugyanakkor viszont fennáll a veszély — erre több mai gondolkodó rámutat —, hogy az ember érzéketlenné válik a szenvedés — az elkerülhetetlen és legyőzhetetlen szenvedés — értelmének keresése iránt. „A mai társadalmat az a veszély fenyegeti, hogy a fájdalmat teljesen száműzve az ember életéből, ezzel együtt a fájdalom és szenvedés értelmének keresését is elfojtja" — mondja H. Vetter.5 Ez azonban struccpolitika volna részünkről. Az aktív oldalt: küzdeni ellene, nem lehet elválasztani a passzív oldaltól: „viselni kell" s olykor kénytelenül, be kell illesztenünk az életünkbe. Mert ha betegségeinkben például csak értelmetlen és fenyegető ellenséget látunk, megnövekedik bennünk a tőle való rettegés, amely egy másfajta lelki szenvedést vált ki. Mint L. Kolakowski megjegyzi: „Kultúránkban a betegségtől való aggódás hovatovább nagyobb lesz, mint a betegség.’6 Ha sok nem hivő embertársunk eleve lemond a szenvedés értelmének kereséséről és csak annak legyőzése foglalkoztatja, ez veti föl a keresztény magatartás kérdését. Vajon azt jelentené ez, hogy mi viszont csak a szenvedés értelmének keresésével törődnénk? Semmiképpen. Karl Rahner joggal szögezi le: „A keresztény nem törődik bele a szenvedésbe, hanem a szenvedőkkel szolidaritást vállalva küzd a szenvedés ellen.”7 Ugyanakkor viszont kérdez is, újra meg újra. Miért van a szenvedés a világban? Van-e értelme? Lehet-e benne értékeket fölfedezni, ha már elkerülhetetlen? Bennünket tehát az aktív és a passzív oldal egyaránt foglalkoztat. A filozófia vergődését látva a keresztény ember tekintete a Szentírásra esik. Elsősorban onnan várja a választ. S meglepő, mennyire őszinte az írás ebben a tekintetben is. Nem kendőzi el az emberi lét fájdalmas megtapasztalását: „a csapások miatt a panaszok és jajkiáltások hatalmas hangversenye szólal meg a Szentírásban’’ — jegyzi meg J. Gillet, s leszögezi: „A Biblia komolyan veszi a szenvedést... és olyan rosszat lát benne, aminek nem kellene léteznie." Majd nyomatékül azt is hozzáteszi: „A Biblia nem fájdalompárti."8 Mivel a szenvedés elválaszthatatlan az adott világtól, amelyben élünk s emberi erőfeszítéssel csak részsikerek érhetők ei vele szemben, kutatnunk kell értelmét, tekintettel a kinyilatkoztatásra. Az „értelmét" kell kutatnunk, nem pedig a „hasznát". Mert vannak dolgok, melyeknek nincs „haszna", esetleg pénzben is kimutatható nyeresége, mégis van „értelme". Romano Guardini többek között a liturgiáról mutatta ki ezt: nincs „haszna", de van „értelme". A szenvedés is ilyen. S amikor ezt az „értelmet’ keresve a Szentíráshoz fellebbezünk, nem pusztán egzegetikai, hanem hermeneutikai összefüggésben keressük a választ. A teremtett világ alkata és a szenvedés A világban megtapasztalt rossz okainak kutatásában a Szentírás teljes összhangban van a görög filozófiától ihletett szenttamási fölismeréssel. A létező dolgok mint létezők jók (ens et bonum convertuntur).9 A Teremtés könyve első fejezetének refrénje is az, hogy minden, amit Isten teremtett, jó („Isten látta, hogy ez jó’, Tér 1,10; 1,13; 1,19; 1,25). A világban megtapasztalható rosszat, a szenvedést is abból eredezteti a szentíró, hogy az ember az lsentői kapott szabadság birtokában a rosszat is meg akarja ismerni, mintegy bele akar kóstolni (Tér 3,5; 3,22). A tiltott fa gyümölcse aztán szenvedést és halált hoz a földre, amely a bűn következtében „átkozott lesz" az ember miatt (Tér 3,17). Ebből adódott az egyszerű következtetés: a földön megtapasztalt szenvedés és rossz a bűn következménye. A bűnben megromlik az ember kapcsolata Istennel. Ennek következtében megromlanak az emberi kapcsolatok is (vö. Kain és Ábel) és megromlik az ember kapcsolata a természettel. Ezt itt a tövisét és bojtorjánt termő föld és a fáradságos megélhetés képe fejezi ki (Tér 3,18). A természeti katasztrófák — így a vízözön is - a büntető Isten képéhez kapcsolódnak, aki az erkölcsi romlást látva mintegy „megbánja", hogy embert teremtett. A Biblia tehát elemberiesített, ún. antropomorf nyelven szól a rossz súlyos problémájáról. Izajásnál azt olvassuk, hogy Isten még a „sötétséget" és a „bajt" is „teremti” (45,7; 63,6-6). A teológiai gondolkodás Szent Ágostonnak köszönheti, hogy ma már világosan látjuk: önmagában fennálló rosszat egyszerűen nem lehet teremteni.10 Minden teremtett való tehát jó, 142
