Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Testünkben viseljük Jézus szenvedését (2Kor 4,10)

iák, hogy Jézus a Megváltó, aki elvette a világ bűneit, hanem arra is rámutatnak, hogy mi hogyan részesedünk a megváltás kegyelmeiben. Természetesen mindezt a Szentlélek vezetése alatt teszik, aki „elvezeti őket a teljes igazságra” (Jn 16,13). A megváltásban azért részesülünk, mert Jézus azonosította magát velünk. Amit ő mint szölőtő birtokol, azt átadja a vesszőknek is, hogy az ő erejével hozzanak termést. A természeífölötti rendben ő a „második Adóm ', tehát mindnyájunk számára az élet forrása és mindnyájunkat képvisel. A Krisztus és a hivő közötti azonosulást a keresztség teszi tapasztalhatóvá. Az alámerítésben kifejezésre jut az egység az ő halálával és sírbaszállásával, a vízből való kiemelkedésben pedig a feltámadásával való azonosulás (Rám 6,3-4). Ha Krisztus így felülről azonosítja magát velünk, annak megvan a természetfölötti hatása: a saját isten- fiúságában részesíti a hivőt. Ezért az apostol ilyen kifejezéseket használ: a keresztség által Krisztust öltjük magunkra (Gál 3,27), s ennek a beöltözésnek folytatódnia kell erkölcsi tetteinkben (Rám 13,14). A vele való azonosulásnak olyan ereje van, hogy az elvben már örök célunkat is elővéíelezi. Ebben az értelemben mondja az apostol, hogy az Atya Krisztussal együtt bennünket is feltámasztott és maga mellé ültetett a mennyben (Ef 2,6).

A kapcsolat, az összetartozás azonban nem biológiai és nem automatikus, hanem éppen kegyelmi, amely feltételezi a hitet és a személyes szeretetet. Maga Krisztus utal erre: Maradjatok meg bennem, szeretetemben, akkor én is bennetek maradok (Jn 15,5.9). Az így létrejött egység hatalmaz fel arra, hogy Krisztus tagjának érezzük magunkat, és meg legyünk győződve a fő és a tagok életének kölcsönösségéről. Ezen az alapon nem szóvirág az ilyen kijelentés: „Krisztus él bennem' (Gál 2,20). Az egybetartozás lényege az, hogy birtokoljuk a megváltás misztériumát, amelyet a fő a mi számunkra szerzett meg. Misztikus módon belekapcsolódunk kereszthalálába és feltámadásába (Rám 6,5). A misztérium megértéséhez hozzá kell még venni azt, hogy a Krisztusba való beoltást a Szentlélek végzi. Ö hidalja át a távolságot, amely fennáll a megdicsőült Krisztus és a földi ember között. „Mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által' (1Kor 12,13).

Ez a Krisztussal fennálló szolidaritás arra képesít, hogy magunkénak tudhatjuk az ő érdemeit, bízhatunk benne, az ő nevében végezhetjük imáinkat, s jótetteink is tőle kapják érdemszerző erejüket. Az apostol azonban külön kiemeli azt, hogy a megváltás műve kifelé bennünk is folytatódik a világ végéig. A hivő ember áldozata, szenvedése, küzdelme „kiegészíti azt, ami híja van Krisztus szenvedésének" (Kol 1,24). Ez a megjegyzés vet legjobban világot arra, hogy Pál apostol sem akart a szenvedés miértjének elméleti kérdésével foglalkozni. A küzdelmes élet olyan adottság, amelybe beleszülettünk. Biztos, hogy része van benne az anyag végességének, a szellem bontakozó természetének, a dolgok és a személyek szükségszerű kölcsönhatásának és az emberi bűnnek. A hivőt azonban végső fokon az érdekli, hogy mindebből van-e kiút, találunk-e megoldást. A megoldás nemcsak az, hogy vár ránk az örök élet, ahol Isten „letöröl minden könnyet” (Jel 21,4), hanem az is, hogy a mi szenvedésünk is lehet megváltó szenvedés, amit Krisztus velünk együtt hordoz, s amiben benne van az Atya előtti engedelmesség és világ bűneiért való áldozat. Erről az oldalról kell nézni azt a „hiányt", amelyről az apostol beszél. Kétségtelenül nem magát a megváltást kell kiegészítenünk, hiszen az Jézus kizárólagos müve. Az apostol itt Jézust már nem egyszerűen történeti alakjában és tetteiben szemléli, hanem úgy, mint a megváltás titkának hordozóját. Kereszthalálával kiengesztelte bűneinket, feltámadásában pedig megigazulásunk forrása lett (Rám 4,25). A feltámadt Krisztus már a teljesség, a pléroma hordozója (Ef 1,23), tehát együtt kell érteni egyházával, mint a főt testével. A testnek viszont az a dicsősége, ha a tő sorsában részesül, azaz osztozik a megváltás misztériumában. A testnek is követnie kell a fő áldozatát, vagyis magára kell öltenie kereszthalálát, hogy feltámadásának kegyelmeiben is részesüljön. Láttuk, hogy a keresztség éppen ennek a hatékony jelképe (Rám 6,3—4). Innen van a hívőnek az a kiváltsága, hogy földi szenvedéseit tekintheti úgy, mint Krisztus misztériumának folytatását.

Ez az egész tanítás van összefoglalva tanulmányunk címében: „Testünkben folyton- folyvást viseljük Jézus szenvedését” (2Kor 4,10). Az apostol a „nekroszin' szót használja, ami valójában megölést, a halál elszenvedését jelenti. A szöveg eredeti összefüggése szerint ugyan elsősorban az apostoli élettel együtt járó áldozatokról beszél, s azokról állítja, hogy Krisztus halálát jelenítik meg életében, de az elmondottak alapján világos, hogy a keresztségben minden hivő Krisztust ölti magára, ezért élete az övének a vetülete és folytatása. így a megpróbáltatások mindenkinek arra adnak lehetőséget, hogy Krisztus lelkületével viselje őket, oldja meg, vagy vállalja mint áldozatot. Az apostol szerint tehát bennünk van a természet és a természetfölötti kettőssége. Gyarló földi személyiségünk hátterében Krisztus személye áll, s megad minden segítséget, hogy az élet megváltottsága

131