Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: A szemlélődés keresztény értékelése
Platón! „theoria" és keresztény szemlélődés Platont joggal tekintették az ősegyház tanítói a görög filozófusok közt valódi „teológus"- nak. Egész rendszere az örökérvényű eszmei valóságra mutat. Ágoston ebben a három tömör kifejezésben foglalja össze azt, amit Platon filozófiája neki Istenről mondott: a teremtett mindenség ősoka, az igazság megismerésére vezető fény, a boldogság szomját oltó forrás, — Isten (vö. De civitate Dei, Vili. 5.). Valóban, tán így lehetne összesíteni ezt az egyetemes teológiát. További kérdés, hogyan hatott a sajátosan platoni irányú intellektuális misztika a szemlélődés keresztény tanításának kidolgozására? Amit a gondolkodók az emberben lényegesnek láttak, az nem az ember „testi" (soma), vagy „lelki" (psyché) mivolta, hanem igazi benső énje, a szellemi lélek (nous). Ennek a.apján állítják az egyes bölcselők hogy az ember képes megismerni az Istent, aki minden tökéletesség eszményi foglalata s akj mint abszolút öntudat és akarat tudatosan és szabadon áll fenn önmagában, — de azt is tudják, hogy mindezt tagadniuk is kell, mert különben sokféleséget tulajdonítanának Istennek, aki az abszolút ősi Egy. A platoni és keresztény gondolkodás közti különbséget már Ágoston előtt is abban látták a keresztény gondolkodók, hogy a bibliai tanítás szerint bármiféle kapcsolatról legyen is szó Isten és ember között, a kezdeményezés mindig Istené marad. Az evangélium örömhíre éppen az, hogy Isten emberré lett, azért, hogy az ember Istené lehessen. Ez legfelsőbb szinten az Isten-látásra is áll. Isten nem „tárgy" — még a legszellemibb értelemben, mint transzcendens Abszolútum sem az — amit a magunk erőfeszítésével birtokba vehetünk, hanem élő személy, akit igazában csak az ismerhet meg és csak az szerethet, akivel Ö önként közli magát. Ez a személyes isteni önközlés a kegyelem. Istennek erre a kegyelmére nemcsak azért van szüksége az embernek, hogy megtérjen. Lelki fejlődésének egész folyamán, fokozatos erkölcsi megtisztulásában és értelmi megvilágosodásában is erre a személyes és transzcendens erőforrásra van utalva. A krisztusi összefüggésben az emberi erőfeszítésnek új értelme van: a teremtmény alázatos együttműködése ez Teremtőjével, aki mélyebb szemlélődő megértésre és teljesebb szeretetre vezeti az Isten-keresőt. Hol van mégis a határa ennek a megismerésnek és szeretetnek? A keresztény tanítás szerint nem kétséges, hogy az Isten színről-szinre látásában („visio beatifica”), amikor az ember ugyanazzal a közvetlenséggel, (mégha nem is a tökéletességnek azon az isteni fokán) fogja látni Istent, mégpedig úgy, ahogyan Isten látja őt, — és az ebből fakadó tökéletes szeretet lesz a mennyei boldogság kiváltsága. A földi élet során az Isten-látásnak határt szab az ember anyagi létbe „testesült" mivolta. S ezt a létmódot a keresztény embernek, aki a teremtő Isten alkotását látja benne, komolyan kell vennie. A testi lét nem otromba fal, amin át kell törnie, — nem is vak börtön, ahonnan ki kell szabadulnia, hogy eljuthasson Isten világosságára. ,,Az Ige testté lett" — vagyis Isten nemcsak megteremtette ezt az anyagi létet, hanem épp ebben a létben nyilatkoztatja ki magát. A keresztény embernek nem ettől megszabadulva, hanem épp ebben élve kell eljutnia Istenhez. Ez a testi lét hordozza ui. lelki életünket, sőt, kifejezője és közvetítője mind annak, ami bennünk szellemi. Tagadhatatlan viszont, hogy a test akárhányszor akadálya is a lelki életnek és béklyóba sújtja a szellem szabadságát. Mivel gondolkodásunk és kifejezéseink az anyagi világ érzéki tapasztalásaihoz vannak kötve, a szellemi dolgokról nem is tudunk másként, csak érzéki ismereteink képeivel és hasonlataival gondolkodni és beszélni. Figyelemre méltó, hogy az ószövetségi próféták, sőt maga Jézus is az anyagi világ nyelvezetén korhoz kötött emberi fogalmak és szavak formájában beszélt Isten dolgairól. Mi azonban még a hitben élünk és nem a „szemlélés"- ben. A hit szemlélete nem Isten szemléletében merül ki, hanem a hit az isteni szó engedelmes elfogadásában lesz életté. A fenti megfontolások ellenére, két évezred keresztény hagyományát és gyakorlatát szem előtt tartva, nem tagadhatjuk, hogy valamiféle Isten-látás mór ebben a fö'di életben is lehetséges az ember számára. Itt az emberi gondolkodásnak egy ősi meggyőződésével találjuk szemben magunkat, ami a platoni eszmékben épp úgy megtalálható, mint János apostol írásaiban. A bibliai hagyományban az ember lelke ugyanúgy teremtett valóság mint a teste, de az egész embert Isten a maga képmására teremtette. Bármi legyen is e kifejezés ószövetségi értelme, az Újszövetségben nyilvánvaló, hogy Isten eredeti és valódi képe és hasonlatossága maga Krisztus, Isten emberré lett Fia (Kol 1,15—17). Következésképp a krisztusi kegyelemben megváltott és megújult ember az, aki „Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény" (Ef 4,24). Kétségtelen, hogy keresztény értelemben minden elmélyültebb istenismeretnek és istenszeretetnek ez a kegyelmi hasonlóság az alapja. Az erkölcsi és értelmi katharzisnak éppen az a feladata a keresztények lelki életében, hogy Krisztus újjáteremtő kegyelmével együttműködve egyre tisztultabbá és áthatóbbá tegye ezt az Isten-képet. Végső soron Krisztushoz, az új emberhez kell hasonlóvá lennünk, s ez a 13
