Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Mérlegen a falu
csapdája az, ha megelégszik a gyermek „spontán vallásosságával" s nem próbál értelmi motívumokat is keresni. Ellenpéldaként lemértem, milyen Isten-kép él azokban, akik már több éve járnak hittanra. A felsősök is megkapták a kérdést: Miért imádkozol? A kicsiknél is szereplő válaszok mellett 62%-ban ilyen válaszok tűntek fel: hogy jobban tudjak szeretni, hogy jót is, rosszat is el tudjak viselni, hogy feladataimnak eleget tudjak tenni, hogy kicsit felüdüljek, hogy boldog legyek. De vajon Isten elfogadása nem jelenti-e a természet jelenségeinek megszemélyesítését, mitologikus szemléletet? Vajon hogy látják ezt a kérdést ők maguk, a gyerekek? Feltettem felsősöknek a kérdést: mi az elfogadhatóbb, logikusabb számodra - ha azt mondom: az anyag értelem nélküli, mégis minden részletében összehangolt, sőt értelmes lényt „termelt ki" magából, vagy ha azt: abszolút értelmes lény áll mögötte, ezért mutat elrendezettséget? — A gyerekek 90%-ban a második feleletet választották. A következő kérdés az volt: hogyan hat Isten a világra? 80%-ban az volt a válasz: a természeten keresztül, a természet törvényeinek felhasználásával. A felsősök vallásos tudatából tehát fokozatosan eltűnhetnek a mitologikus elemek. Külön is izgatott a kérdés: hogyan élik meg a gyerekek a hit és a tudomány kettősségét, nem látnak-e ellentmondást közöttük. Mikor a teremtésről tanultunk, az egyik felmérőben így feleltek: „ a hitnek is, a tudománynak is más a feladata", „a kettő között összhang van, ha helyesen értelmezzük hitünket", „ha van fejlődés, még inkább biztos, hogy valaki célra irányítja.” A válaszok megerősítettek abban, hogy a hit ma sem csupán kisgyermekek kiváltsága, hanem nagyobb gyermekek, fiatalok meggyőződésévé is válhat, ehhez azonban az szükséges, hogy ne elégedjünk meg a kicsik „velük született" vallásosságával, s ne csupán a hit (pl. a bibliai történetek) csodás elemére építsünk, hanem legkisebb kortól kezdve próbáljuk építeni az összhangot a hit és a gyerekek előtt fokozatosan kitáruló természettudományos igazságok között, s tudatosítsuk bennük az igazságnak tettekre sarkalló erejét (vö. Josel Breuss: Das Gottesbild der Religionsunterricht, Katechetische Blätter 1981/3. 154. o.). Miért legyünk vallásosak? A gyerekek válaszaiból kitűnt: a hittanosok eligazítást, erkölcsi alapokat várnak a hittantól. Emögött is a szülők elvárása rejtőzik. Más felmérések is megerősítik ezt. Sok szülő azért küldi gyermekét hittanra, mert úgy látja, a vallás az erkölcsi nevelésben pozitív szerepet tölt be, a szeretet begyakoroltatásával, a rossz tulajdonságokkal szemben kialakított gátlásokkal, a jóra való kötelezéssel (F 140). Mások úgy vélik, szerepe negatív, ha ti. félelemre (F 142) vagy puhányságra nevel (146). Van, aki úgy látja, alapvetően hibás irányba mutat, mert az individualizmus elvére épül (Fi 99). Ezt a kérdéskört is próbáltam felmérni helyi viszonylatok között. Most már magukat a szülőket, a felnőtt híveket kérdeztem meg: Mi a vallás feladata? Bő választék állt rendelkezésükre válaszokból, amelyek azonban néhány alaptípuson belül mozogtak. 45%-ban az volt a válasz: hogy üdvösségre vezessen, felkészítsen a túlvilágra, Isten-félelemre neveljen, cél: a lelkiélet. A másik feleletcsoport (22%-ban) ez volt: hogy jóra nevelje az embereket, erkölcsi alapokat adjon, értelmet adjon az életnek, feleljen az ember személyes problémáira. A válaszadók itt a földi élet szempontjából feleltek a vallás szerepére, nem dőlt azonban el, egyedében vagy közösségében nézik-e az embert. 13%-ban választották a harmadik fajta megoldásokat: a szeretet megvalósítása, közösségi emberek nevelése, a béke szolgálata, a társadalom fejlődésének elősegítése. 15%-ban összekapcsolták az első és a második, 5%-ban az első és harmadik típusú választ, tehát egyszerre látnak transzcendens és immanens célokat. A felmérés egyértelműen mutatja, hogy felnőtt híveink legalább felerészben már nem individualista és csak túlvilágra tekintő vallásosság elkötelezettjei, hanem világosan látják és magukénak vallják a vallás evilági szerepét is. Felerészben azonban igazolni látszanak a kritikai megállapításokat: tényleg kísért nálunk a csak-egyedi lelkiség. Valószínű, hogy ez is éppen a falusi vallásosság egyik jellemzője. Hogy mi lehetne a lelkipásztor következtetése? Feladatunkat nem ott látom, hogy nem kellene továbbra is ébren tartanunk, sőt erősítenünk az üdvösségbe vetett hitet, hanem abban, hogy azon dolgozzunk: ezzel még jobban összekapcsolódjék híveink tudatában az „itt és most” felmutatott tanúságtétel követelménye. Csak ez lehet hiteles válasz arra a kérdésre (vö. F 132): hogyan tölthet be hitünk pozitív szerepet a szocialista társadalomban. Cselényi István Gábor 127
