Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Vélemények, igények a prédikációról
Milyen hosszú legyen? Viszonylag kis különbségeket mutat, hogy ki „milyen időtartamú prédikációt szeret”.11 A felnőtt válaszadók átlagosan 17 percet, a katolikus gimnáziumok diákjai 14 percet mondanak. A papok által megnevezett időtartamok átlaga 12,5 perc. A felnőtt világiak közül az alacsonyabb iskolai végzettségűek mondják a leghosszabb időt (20 perc), a középiskolát végzettek ennél rövidebbet (18 perc), s a főiskolai, egyetemi diplomások a viszonylag legrövidebbet (16 perc). A nem vagy az életkor nem befolyásolja a megjelölt idő hosszát. A papok között az idősebbek valamivel hosszabb prédikációt tartanak ideálisnak mint a fiatalabbak, éspedig a papi szolgálatukat több mint 20 éve végzők 13 percet, a 11—20 éve papok 11 percet, a tíz éve vagy rövidebb ideje papok 10 percet mondanak. A papoknak többsége (54%) 11-15 perc közötti időtartamot tart ideálisnak. Csak egyötödük (20%) mond 16—20 perc közötti időt és annál hosszabbat szinte senki (2%). A világi katolikusok egy-egy negyede ezzel szemben azt mondja, hogy 16—20 perc közötti (25%) vagy 20 percnél hosszabb (23%) prédikációt szeret. (A papok és a világiak eltérő véleményének értelmezéséhez nemcsak az adatok nem reprezentatív voltára kell emlékeztetni, hanem arra is, hogy a világiak a meghallgatott prédikáció idejét általában nem mérik, a válaszokban megjelenik az időbecslés minden bizonytalansága.) A megadott „kedvelt" időtartamok az átlagos esetre vonatkoztak, „örömmel vesz részt hosszabb beszéden is, ha az jó?” — kérdezte a következő kérdés. Feltételezhető lenne, hogy aki előbb hosszabb időt jelölt meg, most kevésbé örül a még hosszabb beszédnek. Valójában a világiak körében fordított a helyzet. A 10 perces vagy rövidebb prédikációt kedvelők között van viszonylag a legkevesebb — noha ez is sok! — olyan személy (73%), aki hosszabb beszédnek is örül, ha az jó. Az ideális prédikáció hosszát 10-20 percben megjelölő világiak több mint négyötöde (85%) venne örömmel részt hosszabb szentbeszéden is, ha az jó. Végül a 20 percnél hosszabb prédikációt szeretők zöme (92%) még hosz- szabbon is szívesen részt venne. A papok véleménye más logika szerint alakul. A káplánok rövidebb prédikációt ítélnek ideálisnak, de szinte kivétel nélkül (92%) azt tartják, hogy a hívek örömmel vesznek részt hosszú prédikáción is, ha az jó. Ezt a véleményt az — egyébként hosszabb szentbeszédet megfelelőnek mondó — plébánosok csupán kétharmada (66%) és a kisegítő papok egyharmada (38%) képviseli. A hosszabb — de jó! - beszéden való részvételre való hajlandóság egyrészt a középiskolánál alacsonyabb végzettségűeket (94%), másrészt viszont a 30 évnél fiatalabbakat (97%) és a katolikus középiskolák diákjait (92%) jellemzi. A felfelé nem korlátozott „hosz- szabb” időtartam elfogadása szorosan összefügg azzal, hogy valaki milyen gyakran érzi, hogy kapott valamit a prédikációból. Aki gyakrabban érzi, hogy kapott valamit, az nagyobb valószínűséggel vesz részt egy hosszabb szentbeszéden is „ha az jó!” A jó prédikáció feltételezi a jó, sikeres igehirdetőt és a hallgatói által is fontosnak ítélt témát. A kérdőívre küldött válaszok mindkét kérdést tartalmazzák. Milyen szónokra van ma szükség? A kérdőív 5 tulajdonság közötti választást sugallt. Azt kellett megjelölni, hogy ki-ki menynyire tartja fontosnak, hogy a mai igehirdető művelt, okos, jó szónok, szentéletű, illetve kedves legyen. (Az „egyéb válasz” lehetősége nem nyújtott igazi alternatívát. Viszonylag kevesen töltötték ki. Az „egyéb" tartalma sokrétű, széteső, végeredményben nehezen értelmezhető.) A felnőtt világi válaszadók elsősorban azt várják, hogy az igehirdető szentéletű, másodsorban azt, hogy művelt, harmadsorban hogy okos, negyedsorban, hogy jó szónok és utolsó sorban, hogy kedves legyen. A papok véleménye hasonló, csak ők azt tették utolsó helyre, hogy az igehirdetőnek jó szónoknak kell lennie. A viszonylag általános egyetértést egyébként éppen az csökkenti, hogy ki milyen fontosnak tartja, hogy az igehirdető jó szónok legyen. Az öt lehetséges „helyezés” között a csak általános iskolai (vagy még nem befejezett középfokú) végzettségűek ezt a második, az érettségizettek a harmadik, a felsőfokú végzettségű világiak a negyedik s a papok az ötödik helyre sorolják. A fizikai dolgozók második, a nyugdíjasok harmadik helyre teszik. Az általában első követelményként szereplő „szentéletű” minősítés a 30 évnél fiatalabbak körében — a „művelt” mögött — második, a katolikus iskolák diákjainál pedig negyedik helyre kerül. Az egyházi gimnáziumok tanulói a felnőttekétől teljesen eltérő, de a különböző iskolák között egybehangzó sorrendet állítanak fel. Szerintük az igehirdető legyen 1. művelt, 2. jó szónok, 3. okos, 4. szentéletű, 5. kedves. (Ebben a kérdésben az iskolák 112
