Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TÁVLATOK - Sólymos Szilveszter: Gondolatok a pap nélküli istentiszteletről
nyugati megyéiben sem volt ismeretlen — még a török utáni időkben sem —, annak érzékeltetésére idekívánkozik Sajghó Benedek pannonhalmi főapát 1735 körüli feljegyzése a bencés plébániák felállításáról: „(A szervezett plébániákon kívül) vannak olyan helyek is a főpapság területén, ahol megvizsgált és jóváhagyott katolikus tanítók (Iudi-magistri) működnek: ezek szükség esetén keresztelnek és temetnek, egyéb ügyekben pedig az apátsághoz fordulnak. Az egyes napokon reggel és este a horangszóra összejött népnek a szokott imákat előimádkozzák, vasár- és ünnepnapokon pedig az egyházatyák beszédeiből olvasnak fel, — amihez könyvet a monostortól kapnak.”2 A megoldandó lelkipásztori feladatok között ma a vasárnapi eukarisztia ünneplésének kérdése áll előtérben. Azt senki nem tagadja, hogy a szentmisének a paphiány miatti elmaradása esetén bizonyos istentiszteletre szükség van, és ezt gyakorlatban világiak fogják végezni. A vitatott kérdés ott kezdődik, hogy a papnélküli istentisztelet csupán igeliturgiából álljon-e, vagy pedig olyan igeistentisztelet legyen, amelyet természetszerűen követ az áldoztatás. Nézzük ennek a két irányzatnak elgondolásait, érveit. A helyes megítélés érdekében rögtön felmerül az esetleg megoldást is kínáló kérdés: hogyan gondolkozik ezen a téren a 2. Vatikáni zsinat, illetőleg Róma? — A válasz nem nagyon visz előbbre. A 2. Vatikáni zsinat a Liturgikus Konstitució 35/4 pontjában ajánlja ugyan az önálló igeliturgiákat: Elő kell mozdítani az Isten igéjének szent szolgálatát, ... főleg ott, ahol nincs pap. — Nincs szó azonban arról, hogy ez áldozással legyen összekapcsolva. A hallgatás azonban nem bizonyít, mert hiszen a zsinat idején a világiak kezéből való áldoztatás még nem jött szóba, és nem létezett az önálló diákonátus rendje sem. Rómának azóta sincs ehhez a problémához konkrét és kötelező jellegű eligazítása. Az 1973-ban kiadott „Szentáldozás és Oltáriszentség tisztelete misén kívül” című instrukció sem tartalmaz utalásokat a pap nélküli istentiszteletekre. Sokak számára kézenfekvő megoldás a mindinkább terjedő gyakorlat: az igeliturgiával egybekötött áldoztatás. Ezen a téren kétségkívül jelentős kezdeményezések indultak meg az NDK-ban és ez a gyakorlat folyik ma is. Ebben elsősorban az 1981 januárjában elhunyt Auíderbeck püspöknek volt jelentős szerepe. Tapasztalatairól többek között az Emil J. Lengeling münsteri professzor 60. születésnapjára kiodott emlékkönyvben számol be.3 — A berlini püspöki konferencia 1965-től vezette be a papnélküli istentisztelet gyakorlatát. — Az NDK több egyházmegyéje tudvalevőleg erősen diaspora vidék, ahol a kevés hívőből álló közösségeket pap csak kéthetenként vagy még ritkábban tudja felkeresni. Ezeknek a híveknek sorsa, keresztény élete nyugtalanította az egyházi vezetőket; mi fogja össze őket pap nélkül, mi tartja meg őket hitükben szabályos összejövetelek nélkül? — A keresztény hitben és életben való megmaradás kezdettől fogva megkívánta az összejöveteleket. Isten nem szűnik meg népét folyton összehívni. A közösség ezekből az összejövetelekből él, ezek alkotják jórészt keresztény és egyházi életének megtartó és megújító forrásait. A heti összejövetel nélkül bekövetkezik az elvilágiasodás, asszimilálódás a nem hivő vagy más felekezetű környezethez. Bár o vasárnapi mise ennek a közösségi összejövetelnek csúcsa, mégsem kizárólagos értelme. Ha a misére fontos okból nem kerülhet sor, az összejövetelnek akkor is megvan a jelentősége. Mi tartozik egy ilyen nem-eukarisztikus istentisztelethez? A legfontosabb a közösségnek, az ecclesia-nak megtapasztalása, a kapcsolat ébrentartása a plébániával és az egyházmegyével. Ez sokszor azáltal is megmutatkozik, hogy az istentisztelet vezetője a plébániáról jön, az ottani eukarisztia-ünneplésről hozza az Ur testét. A püspök megbízásából vezeti az istentiszteletet; ő maga is évente legalább egyszer részt vesz püspöke szentmiséjén. A közösség kapcsolata az egyetemes egyházzal ozáltal is eleven marad, hogy átveszik a hivatalos olvasmányrendet, megemlítik a pápát és a helyi püspököt. Az istentisztelet első részében követi az igeliturgiák szokásos felépítését, majd következik az áldoztatás. így ige és szentség szerves kapcsolatot, egységet alkotnak; az Úrral való találkozás kettős módon is valósággá lesz. — Aufderbeck püspök hangsúlyozza: az egész istentisztelet legyen ünnepi jellegű, énekkel, orgonával stb., hiszen itt kétszeresen megvan a verbalizáció veszélye. A közösség az ige meghallgatásában, dicséretekben és imádságban, valamint a szentáldozásban tapasztalja meg az Ur örömét. — A világi vezetőt (esetleg diá- konust) töltse el szolgálata végzésében a tisztelet és az aiázat, a résztvevő közösség pedig teremtsen testvéri légkört. Hozzáteszi még, hogy bizonyos lényeges pontokban szilárd rendnek kell uralkodni, akárcsak a szentmisében. Az ilyen — vagy ehhez hasonló gyakorlat — máshol is terjedőben van. Így a német nyelvterület nemrégen megjelent egységes ima- és énekeskönyve, a GOTTESLOB, „Kommunionfeier” (áldozási ünnep) címmel hozza ennek a papnélküli istetiszteletnek felépítését. 82
