Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)
Ilyeneket hirtelen elkapja őket a sajnálat, meghatódnak, de átélésük és akaratlagos segítő készségük igen csekély. A hasonló sorshelyzet könnyebben indít tevékeny szimpátiára. Aki elvesztette kedvesét, az érzékenyen reagál a másik gyászára. Egy anya jobban megérti a másik anya nehézségeit. A szóbeli vigasztalással végül is hármas szolgálatot tehetünk: — Kiemeljük az embert elhagyatottságából, egyirányú gondolataiból: — az én kezd megerősödni, új irányba tájékozódni, lassan utoléri önmagát és — ezzel a vigasztalás szolgálata testileg, lelkileg megmentő, üdvözítő jellegű, igazi keresztény szolgálat lesz. Az emberi vigasztalás azonban egy ponton elakadhat. A szóbeli vigasztalással rendszerint olyan kérdések merülnek fel, amelyeket az ember — önmagára támaszkodva — nem tud kielégítően megválaszolni: Az ember ui. személyes épségét, teljességét nemcsak evilági értelemben akarja megmenteni, helyreállítani, hanem a végérvényes üdvösségben, az élet teljességében reménykedik. A hegyi beszéd értelmében a szomorkodók csak akkor lesznek igazán boldogok, ha nemcsak evilágra szóló, hanem el nem múló vigasztalást nyernek. Ez a teljes vigasztalás a végső üdvösség ajándéka: maga az Isten! Az igazi Vigasztaló: az Isten A kereszténynek — ho vigasztalásra vállalkozik —, minden eddigi alapfeltétel teljesítése mellett — egyszer az Istenről, az emberi lét céljáról, az üdvösségbe vetett hitéről is nyiltan tanúskodnia kell. Teheti ezt akár reménykedő bizalmának megnyugtató, szótlan kisugárzásával, akár hitének szóbeli megvallásával. Ezért alaposan át kell elmélkednie a Szentírás tanítását a vigasztalásról. Itt néhány alapgondolatot idézünk, hogy meglássuk: miként válhat a természetes vigasztalás keresztény hitünkben egyre teljesebbé. AZ ÓSZÖVETSÉGI SZENTIRÁS már világoson tanítja, hogy az emberi vigasz bizonytalan: „Ugyan, ki szán meg téged, Jeruzsálem, / és ki vigasztal meg? / Ki áll meg az úton, hogy megkérdezze: hogy megy sorod?" (Jer 15,5) Csak az Úr tudja vigasztalni népét a próféták szájával: „Könnyek között mentek el innen, / de megvigasztalódva vezetem őket vissza... / gyászukat örömre fordítottam, / megvigasztalom őket, / s örömet szerzek nekik fájdalmuk után" — ezt mondja az Úr (Jer 31,9.13). Hogy az Isten miért engedi meg a szenvedést, az élet nyomorúságait, — ez az ő titka. De Isten oz, aki értelmet ad a szenvedésnek: „Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra, de most visszafogadlak! örökre szóló irgalommal megköriyörülök rajtad" (Iz 53,7.8). — Sokszor bűnösségünk, emberi gyengeségünk az oka vigasztalanságunknak, ezért mondja oz Úr Zakariás próféta látomásában: „Forduljatok el a gonosz utóitoktól és gonosz tetteitektől!" (Zak 1,4), — mojd „az Úr kedves, vigasztaló szavakkal válaszolt az angyalnak, aki hozzám beszélt: Hirdesd, — ezt mondja a Seregek Ura —: Féltékeny szeretettel szeretem Jeruzsálemet és Siont” (Zak 1,13.14). Az Isten megkívánja, hogy mi is vigasztaljuk egymást: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet. Ezt mondja Istenetek (Iz 40,1). — Úgy vigasztaljunk, ahogy az Isten teszi: „módszerében" felismerhető a vigasztalás eddig ismertetett minden motívuma. Isten elhárítja a veszedelmet és az elveszettet felkutató jó pásztor gondosságával védelmez. Mint ahogy a pásztor az újszülött kisbárányt karjaiban hordozza, úgy oltalmazza a gyenge, szenvedő embert (vö. Iz 40,11). A 23. zsoltár erről az isteni Pásztorról énekel: „Az Úr nekem pásztorom, nem szenvedek hiányt. A nyugalom vízéhez terel és felüdíti lelkemet. Ha sötét völgyben járok, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod s pásztorbotod biztonságot ad ... Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján, és az Úr házában lakhatom örök időkön át." Az Úr szerel az atya védelmével és a hitves lelkületével. De az anyai gondoskodás még világosabban tükrözi Isten oltalmazó, megértő szeretetét (vö. a vigasztalás anya-gyerek kapcsolatát). „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? — ...és még ha az megfeledkeznék is, én akkor sem feledkeznék meg rólad, — mondja az Isten" (Iz 49,13). A végső ítélet napjáról így jövendöl: „örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltok..., hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén. 78