Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Előd István: Schütz Antal teológiája
magnificusa" volt óbban az évben — súlyos agyvérzés érte. Szeptembertől újra taníthatott, de hiába hitették el vele orvosai, hogy teljesen meggyógyult, tanításában, írásaiban és konkrét állásfoglalásaiban nemegyszer kiütköztek betegségeinek nyomai. 1953. április 20-án halt meg, miután öt újabb agyvérzés érte. Tanári és nevelői egyénisége Az ötvenes években egyesek nem láttak benne többet, mint „etikust", valláspedagógust, nagyhatású nevelő-tanárt. Negyven éven át használt és 14—15 kiadást megért középiskolás hittankönyvei és két kiadásban megjelent Dogmatikája a felületes olvasó előtt alig mutatják másnak. De akik egyéb írásait, a harmincas évek elejétől a nagyközönségnek tartott „pub- likum”- előadásait, és akik volt tanítványainak és tanártársainak visszaemlékezéseit is figyelembe veszik, könnyen észrevehetik, hogy sokkal több volt: vérbeli tudós, hittudós, A nevelés és tanítás kétség kívül egyéniségének legmélyebb rétegéből fakadt. Már kisiskolás korában tudatosan nevelte rá magát az éhség, a hideg, a sértések elviselésére, a helyes tanulásra, majd a magyaros stílus, később a figyelmet lebilincselő előadásmód elsajátítására. Arra is, hogy sem a középiskolában, sem az egyetemen, sem a nagyközönség előtt tartott előadásain semmiféle jegyzetet vagy könyvet ne használjon, hanem minden adatot, idézetet, nehéz gondolatmenetet „fejből”, emlékezetből és szabatosan, félreérthetetlenül tárjon hallgatói elé. Nevelői ambíciói nyomon kísérhetők az 1907-ben megalakult Hittanárok és Hitoktatók Egyesületében kezdettől fogva kifejtett tevékenységében. Itt szerzett népszerűséget a svájci protestáns pedagógus, Fr. W. Foerster műveinek, amelyekből kettőt magyarra fordított, egy harmadik fordításába pedig belesegített. Foerster nem állt kifejezetten valláserkölcsi alapon, de az ún. természetes erényeket szerencsés fogalmazásban tárta fiatal olvasói elé, és sok nevelő tanulhatott tőle. Talán az ő hatása alatt fogalmazódott meg Schützben egy olyan probléma, amely a korabeli valláspedagógusoktól megkülönbözteti, és, amely egész életét végigkíséri: a természet és a kegyelem összehangolásának problémája. Ennek elvi megoldása (a potentia oboedientialis megfogalmazása) egészen közel áll a K. Rahner által jóval később népszerűsített megoldáshoz. Gyakorlati vonatkozásaira sok ízben hivatkozott, utoljára az élete legvégén írt és kéziratban maradt Pedagógia című kétkötetes munkája végén. A gyakorlat bemutatása pedig már 1913-ban írt Imádságoskönyvének egyes erényekről szóló részében fellelhető, de Dogmatikájában is, amikor a később kérügmatikus teológiának nevezett mozgalmat megelőzve a gyakorlati lelkiélet és a lelkipásztorkodás szempontjait is kiemeli és a természetes erényeket is összefüggésbe hozza a kinyilatkoztatott igazságokkal. Nem volna nehéz kimutatni, hogy a Magyar Tudományos Akadémiában tartott székfoglaló karakterológiai előadása (Charak- terologio és aristotelesi metafizika) és Szent Ágoston halálának 1500. évfordulóján a Magyar Filozófiai Társaságban tartott karakterológiai előadása szintén ennek a problémának jegyében készült. Különösen az utóbbi, amely a> De Trinitate c. szentágostoni mű alapján kísérelte megközelíteni a karakterológia néhány alapvető tételét. Ide kívánkozik, hogy hogyan értelmezte a korának teológiájában sokat szereplő bibliai gondolatot: az Egyház feladata azonos Krisztuséval, az Isten országa eljöttének hirdetése és megvalósulásának előkészítése. Főleg a nagyközönségnek hat éven át (1930-tól) tartott előadássorozataiban — melyek közül öt sorozat „Isten országa könyvei" címen jelent meg —, mutatott rá, hogy a gyakorlati élet területén mennyire elválaszthatatlan egymástól a természet és a kegyelem. Ezt nemcsak a szubjektív erények elsajátítására alkalmazta, hanem az „Isten a történelemben” címen tartott tíz előadását tartalmazó és külföldön is nagy hatást kiváltó könyvében közösségi feladatként értelmezte. Szembeszállt azokkal, akik Lót felesége módjára visszasírják a múltat, és, akik Jónás próféta módján ölhetett kezekkel várják Isten büntetését a bűnös Ninivére. Velük szemben „az idők jelei" felismerését és a „történelmi ma" imperatívuszának felhívását mondta Isten országa szolgálatának, és ezen belül az emberiség életének jobbátételéért végzett munkát, az emberiség közösségének kiépítését és a gazdasági válság olyan megoldását, hogy mindenkinek jusson kenyér az asztalára.1 Az igazság szenvedélyes keresője Szent Ágostonról szóló előadásában hangzott el egy mondat, amellyel nemcsak az ünnepelt szentet, de önmagát is megjellemezte: „Embernek lenni annyi, mint küzdőnek lenni".2 Szent Ágostonnal szemben azonban nem o korabeli tévtanok labirintusait végigjárva jutott el az Abszolút Igazsághoz. Szerencsésebb volt, mert magáévá tudta tenni a papi gimnázium71
