Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Gondolatok a hitoktatásról

kok, ajtók és egyéb, belső szerelék híján nem lesznek az ember otthonává. Ezzel a hasonlattal azt a jelenséget szeretném szemléltetni, amit mindenki megfigyelhet, ha betekint a katekézissel foglalkozó irodalomba. íróasztalon született tervek vázai erdőként sűrűsödnek köröttünk, de a kivitelezők meg se próbálkoznak megvalósításával, hiszen nyomukban már újabb tervek tolakodnak. Mivel az itt következő gondolatokat nem mérnöki, hanem kőműves kéz vetette papírra, a kíváncsinak óhajtott olvasó ne várjon újabb elméletet. Csak annyit, amennyit egy öregedő hitoktató kiolvasott a gyakorlati élet könyvéből.

A keresztény igehirdetés, benne a hitoktatás, abból a bibliai igazságból veszi lendületét, hogy Isten az embert nem saját okoskodása kacskaringós útján, hanem a kinyilatkoztatás, a tanítás sugárútján akarja magához vezetni. Egyházunk minden missziós tevékenysége ebből a felismerésből és Krisztus világos parancsából fakad. A katekézis éppen ezért egyidős a kereszténységgel, ha a századok során változott iis módszerében. Jézus nem azt mondotta, hogy én vagyok a zárókő, hanem: én vagyok az út Nem akarja kalitkába zárni tanítványait semmilyen vonatkozásban. Érthető tehát, ha a 2. Vatikáni zsinat és a 4. Püspöki szinódus is foglalkozott a hitoktatás örökké időszerű kérdésével. Az ablaknyitás ezen a téren is megtörtént, az útkeresés felé itt is kitárultak a lehetőségek kapui, örvendetes és nem véletlen, ha világszerte újabb és újabb hittankönyvek jelennek meg és egymással versengve igyekeznek fölemelkedni a korunk követelte színvonalra. A tridenti hagyományokra! épülő katekizmus minden kiválósága ellenére sem jelenthet végállomást és az ügy érdeke ezen a téren is megköveteli a keresés, a kutatás szabadságát. Joggal panaszolta évtizedekkel ezelőtt Teilhard de Chardin atya: „Megdöbbent a tény, hogy az egyháznak szinte nincs is kutató szerve ellentétben mindazzal, ami körülötte él és fejlődik. Pedig fiai és a kívülállók számára csak akkor fogja ragyogóan megőrizni a hitet, ha törekszik olyan kutatómunkára, ami élet és halál kérdését dönti el. Tehát a Tanító-Egyház ellenőrzése alatt meg kell szerveződnie a Kereső Egyháznak.”

Természetes velejárója a kereső elmének, hogy új, járatlan utakon könnyen eltéved. Ám ennek kockázatát is vállalni kell a több, a jobb érdekében. Egy olyan teológia, egy olyan hitoktatás, mely nem törekedne az időszerűségre, eleve hamis utakon járna. Ezért nem szabad megbotránkoznunk olyan nyilatkozatokon, amilyent például a strassburgi püspökség körlevelében olvashatunk: „Nyíltan be kell vallanunk hitoktatásunk részleges csődjét. Sok jóakarat, tiszteletreméltó kísérletek és erőfeszítések ellenére a növendékek fegyelmezetlensége, alkalmatlan módszerek erőltetése, a katekizmus szövegeinek idő előtti elemzése, a túlzásba vitt magoltatás szinte megakadályozzák, hogy a vallási igazságok jótékonyan befolyásolják gyermekeink életét."

Nem véletlen az sem, hogy a hitoktatás főleg az újkorban kezdett elsősorban az ifjúság felé fordulni. Amíg Európában az úgynevezett vallásos közszellem uralkodott, nem okozott különösebb nehézséget a hit megőrzése, és nem jelentett külön feladatot iskolás hirdetése. Főleg a virágzó középkorban, de még utána is hosszú ideig a keresztény tanítás benne volt a levegőben és mindenki magába szívhatta. Mikor azonban a reformáció és a felnőtté érő tudomány is megszerkesztette a maga kátéját, a hitviták harcaiban megfogalmazott hitiételeket egyházunk is bezárt kapukkal, ilyen szellemű katekizmussal védelmezte. Ezek azonban nemcsak védelmet nyújtottak, hanem hosszabb távon bizonyos megkövesedésre vezettek. Ennek is része volt abban, hogy megszűntünk „fertőzők” lenni. Az iskolákba bevezetett kötelező hitoktatás tagadhatatlan érdemekkel dicsekedhet és komoly kultúrmissziót is teljesített. Ez a kötelezőség azonban bizonyos elszürküléshez vezetett és a lázadás magvait is elhintette. A tantárggyá minősített katekézis elvesztette vonzóerejét és nem lett kenyere a hit-életnek. Erre célzott Dietrich Bonhoeffer, a nácik által kivégzett evangélikus lelki- pásztor, amikor ezeket írta: „Az igazi evangéliumi igehirdetésnek olyannak kell lennie, mint egy szép piros almának vagy egy pohár friss víznek, melyet a szomjazó felé nyújtunk ezzel a kérdéssel: akarod-e? Úgy kellene hirdetni hitünket, hogy gyorsabban kapjanak utána, mint azt mi nyújtani tudjuk" (Gesammelte Schriften IV. 51. o.).

Ennek fölismerésére vezette a Szentlélek egyházunk tanítóhivatalát, amikor a 4. püspöki • szinódus az ifjúság hitoktatását választotta témájául. Az ott megfogalmazott irányelveket

foglalja össze a Catechesi Tradendae kezdetű pápai körlevél a szokásos buzdítással párosítva. Ebben örömmel fedezhetjük föl annak a törekvésnek jeleit, hogy a hitoktatás ne elégedjék meg a hit ébresztésével, hanem törekedjék a szeretet lölébresztésére is. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert teológusaink könnyen beleesnek abba az egyoldalúságba, amely az ismeretközlésben látja a hitoktatás legfőbb célját. „A hitoktatás — írja Jean Daniélou — a hit tartalmának élő átadása az egyházban összegyűlt új tagoknak.” — André Liégé szerint: ,,A hitoktatás üdvözítő tevékenység, amely átadja a keresztény kinyilatkoztatást a pogányok- nak vagy a keresztényeknek, hogy hitet ébresszen és tápláljon." — örvendetes, hogy a pápai körlevél átlépi ezeket a meghatározásokat és hangsúlyozza a szív megnyitását Krisztus felé. Ezt a mi Prohászkánk misztikus átéléssel így fogalmazta meg: „Fel kell ismernünk, át kell

54