Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - FÓRUM - Pálvölgyi Gyula: Teológiai vélemények a szexualitásról
világosobban látnák és az egyházi hithirdetésben elfogulatlanul elismernék, — nem azért, hogy az ember belső törvényének keménységét olcsón lecsökkentsék, hanem azért, hogy az ember saját erkölcsi felelősségére és döntésére hivatkozzanak, amelyet semmiféle egyházi kazuisztikával sem lehet helyettesíteni, — akkor el tudnánk kerülni vagy csökkenteni tehetne néhány olyan egyházi elkedvetlenedést, amely eien a területen a nem nagyon értelmesen előadott egyházi hivatalos szexuális erkölcs és a mai ember valóban működő erkölcsi érzéke •közti konfliktusból adódik. Továbbá sok minden sötét a házasság előtti szexualitás erkölcsi normáit illetően. Nem szolgálja az emberi éretté válást, ha a házasság előtt minden szexualitás többé vagy kevésbé — mint régen történt — tabuként szerepel és úgy tárgyalnak róla, mintha nem is léteznék. Éppen ilyen ostoba és nem reális ezt a házasság előtti szexualitást ártalmatlannak mondani és tisztán fiziológiává leértékelni. Azonban azt, hogy e szélsőségek között hol vezet az igazi út, úgy tűnik, még az egyházi tanítás sem tudja pontosan.”1 „Ha helyes volt, hogy Szent Ágoston, Szent Tamás és más teológusok a keresztény élet követelményeit a szexualitás akkori megértésének megfelelően magyarázták, akkor miért nem kellene, hogy ez a mi generációnknak is joga, sőt kötelessége legyen?"2 „Amit ma is még a szokásos értelemben vett keresztény szexuális erkölcsként képviselnek, az gyakran igen távol van attól, amit a modern bibliamagyarázat és erkölcsteológia tudna mondani az emberi szexualitásról. Az évszázados, át nem gondolt hagyományok hatalmával berögződött értékelésrendet és állásfoglalásokat még távolról sem győzték le. Például rámutathatnánk arra a bizonyos területeken még mindig tovább élő titkos erkölcsi meggyőződésre, hogy a tízparancsolat minden parancsa közül a hatodik a legfontosabb. A hatodik parancsnak értelmét változtatja meg az olyan kibővítés is, amely a házasságot védő parancsot („ne törj házasságot”) szinte mindenre kiterjedő és majdnem monicheus szellemű tiltásává tette minden szexuális cselekedetnek („ne paráználkodjál”). Igaz ugyan, hogy ez az újabb katekizmusokból és lelkitükrökből közben már eltűnt, de sok katolikus embernek tudatában (és még inkább a tudatalattiban!) még nincs korrigálva. Hasonlóan érvényes ez a szüzesség-fogalom beszűkülésére is, mely jelenleg általában a szexualitás nem-működését jelenti. A szexualitásra pedig a szokásos szóhasználattal a még mindig elterjedten használt „erkölcstelenség11 megjelölés érvényes ... Különösen hátrányosan hat ebben a légkörben sok szülő, nevelő és pap bizonytalansága, mely abból származik, hogy nincs elég erőnk saját múltunk legyőzésére, amelyért éppen egy bizonyos vallásos nevelés is felelős. Akinek a tudatában él az „egyház mindig érvényben maradó tanítása”, annak szükségképpen valóban nehezére esik, hogy ezen az egyházon belül új meggyőződésekre nyitott legyen. Ez annál inkább érvényes, mert a szexualitás terén mindenkinek saját élettörténete is feltétlenül szerepet játszik. Aki életének legdöntőbb évein át lelkiismereti kínoktól szenvedett az állítólag súlyosan bűnös masturbáció vagy a házasság előtti „érintések” miatt, annak nem könnyű nyitottnak lenni az ilyen jelenségek átértékelt erkölcsi megítélése iránt... — ...világosabban kellene látni, hogy mennyire szükséges a keresztény etikából kiindulva új, felelősségteljes utakat keresni, hogy valóban segíthessünk. Az utolsó évtizedekben sok pedagógus és teológus fáradozik ezen, de változatlanul az a helyzet, hogy nincs még egy olyan terület, amelyen az ember oly könnyen félreérthetővé vagy rossz hírűvé válhatnék, mint épp ez. Másfelől viszont bizonyára a nevelésnek sincs még egy olyan területe, amelyen a fiatal emberek hálásabban fogadnák a nyílt beszédet, az ellentétes nézetek párbeszédét, a közös keresést irányító segítség után, — ha valaki valóban azon fáradozik, hogy helyzetüket és nehézségeiket megértse. ... a szexualitást úgy kellene bemutatnunk teológiai vonatkozásban, mint olyan emberi cselekvés-területet, ahol különös módon egyszerre van dolgunk az ember üdvösségével és kárhozatával, a megbékéléssel és a fenyegetettséggel, a beteljesedéssel és a meghiúsulással, ahol megnyilvánulási „helye" van a szeretetnek, örömnek, meghittségnek, boldogságnak — és nem utolsósorban az odaadásnak ...........Ez azonban nem történik az embernél egyszerűen „természetesen”, vagy a g átlások feloldásával; sokkal inkább hosszú tanulásfolyamat ez egy életen át, amelynek sikeressége mindig újból kérdéses ... — El kell kezdeni és gyakorolni kell a valódi társas viszonynak megfelelő, felelősségteljes cselekvést, vagy másként kifejezve: képességet keli szerezni annak a kifejlesztésére, hogy hogyan kell szeretetet elfogadni és szeretetet ajándékozni.”3 „A szexualitás erkölcsössé tétele a humanizáláson alapul, nem pedig a neutralizáláson. A humanizálás pedig döntően abban nyilvánul meg, hogy a szexualitást nem az egyéni ösztönkielégülés eszközének kell tekinteni, vagy valamiféle könnyen elérhető kábítószernek... hanem mint utalást az ember számára önmaga fölé, — kilépni önmagából ... A nemiség beteljesedése nem akkor lesz erkölcsileg értékes, ha az „természetes módon” történik, hanem akkor, ha az embertárs és az emberi közösség iránti felelősséggel és az emberi jövő szempontjának megfelelően történik."'1 32
