Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lotz Antal: Az eszkatológia alkalmazása a lelkipásztorkodásban

papság kissé idegenkedik a téma Hosszabb időn át történő, és világi hívek számára tartott taglalásától. Ennek van egy alanyi és tárgyi oka is. — Az alanyi az, hogy a régebbi káték, amelyek 1950-ig, a Hamvas-féle hittankönyv sorozatig elő voltak írva, csak egészen kis százalékban foglalkoztak azzal, hogy mit kínál fel az Isten. Az elemi iskola hat évén át, koncentrikus körökben, mindig kissé bővítve, de nem változott az arány: 40% a Hiszekegy ágazatai, 30% a Tízparancs, és 30% a kegyelemeszközök. Például az 1937. évi kiadásban (34. kiadás) van 363 kérdés. Ebből csupán a 123-tól 131-ig terjedő kérdések foglalkoznak közvetlenül a lélek túlvilági sorsával, így a mai teológusok, éppúgy, mint a modern hitoktatók, joggal kritizálják, hogy mi túlnyomóan csak arra neveljük híveinket, amit tenniük kell és nem eléggé vonzóan mutatjuk be, hogy mit ígér nekünk az Isten.

De a papság fenti beállítottságán kívül föltétlenül ide kell sorolni egy tárgyi okot is. Főleg az alföldi lelkipásztor társak tanúskodnának mellette, de könnyen lehet, hogy már máshol is, sőt még városokban is terjedőben vannak egyes szekták. Márpedig azoknál csakugyan főtéma mindig az Apokalipszis. Napjainkban az atomháború tényleges lehetősége különösen is alkalmas talaj a szekták számára, melyek a közeli világvég hirdetéssel szerzik híveiket. — Nem csoda, hogy Alexandriai Szent Dénes ideje óta mindig akadtak egyházunkban, akik tagadták a Jelenések sugalmazott voltát, vagy legalábbis János evangélistától származását, — a végleges kánon eldöntése óta pedig jelentőségét. És így szinte minden pap gyanakvólag fogadja az olyan írást, vagy személyt, aki világvége témáival foglalkozik. A két világháború közötti katolikus sajtó elég sokat polemizált e téren. Terjedelmes érvelési anyagokat adtak ki az akkor dívott szekták ellen. Most talán kár ezeket felújítani, annyit azonban tudnunk kell, hogy az egész világra vonatkozó biblikus jövendölések csak kisebb részét teszik ki az eszkatológiának. A hangsúly mindig azon van, hogy a lélek hányféle jövő között választhat, és az üdvözültekre, illetve kárhozottakra milyen sors vár. — A Lumen Gentium óta nemcsak a szűkebben vett dogmatika, hanem az egyháztan is foglalkozik eszkatológiával, főleg az Isten országának végső kiteljesedése vonatkozásban.6

Némileg kihúzhatnánk a gyékényt a szektásokhoz húzó, időnként azokhoz is eljárogató híveink alól, ha több ciklusban is beállítanánk a mennyországról szóló témákat. (3—5. jegyzetben közölt művek szerint is lehet.)

3. A végső dolgokról a gyermekek hitoktatásában. A kisebb gyermekekkel foglalkozó nagyszülők, szülők, de ahol van óvodás hitoktatás, ott a katekéták is tapasztalhatják hogy a 3—5 éves gyermekek mennyi kérdést tesznek fel az ember túlvilági sorsáról. Szinte aránytalanul is sok — és néha felnőtteket is zavarba hozó — problémákkal állnak elő. így: Miért mondjátok, „jobb már szegénynek a sok szenvedés után”?; vaqy „Ha oly jó a Kis Jézusnál, miért nem sietünk mi is utána oda?" — A 7—10 évesek kíváncsiak a feltámadásra is. öreg vagy fiatal testben támadnak fel? Aki balesetben halt meg, azon látszik-e a roncsolás? Hogyan támad fel, akit hamvasztottak? — Felsőtagozatosok művészettörténetileg tanulmányozzák Michelangelo, Signorelli vagy egyes ikonképek feltámadás-képeit. S visszakérdezik tőlünk, hogy az ilyet mennyire kell szó szerint érteni? — Mivel jelenleg éppen a hittankönyv-reíormon dolgoznak, reméljük és elvárjuk, hogy figyelembe vegyék az ifjúság ezen témafölvetését.

Sem nevelésileg, sem hittanilag nem tartható bölcsnek az az álszemérem, hogy a halálról gyermek előtt ne beszéljünk, súlyos betegeket ne is lássanak. — Az emberi élet végső céljáról sok alkalom kínálkozik a bemutatásra: A liturgikus év folyamán a húsvét és mennybemenetel magyarázatánál; A Szentírás elemzésénél Jób könyve és Krisztus Urunk egyes példabeszédeinél térhetünk rá a megfelelő életkor szerinti eszkatológiára.

Számolnunk kell egy egészen modern nehézséggel is. Főleg a vidékről városokba települt családoknál egyáltalán nem hall a gyermek szenvedésről és halálról. Nincs velük nagymama, egész lakótelepeken nem látni beteget, szenvedőt, öreget. Már csak közbiztonsági okokból sem engedik ki az iskolásokat a nekropolissá nőtt városi temetőkbe. Míg a falusi gyermek mindennapi életébe éppúgy beletartozik a temető is, mint az ABC-bolt, vagy az iskola a faluképbe, egyedül is kiküldik a kiskannájával a hozzátartozói sírjait meglocsolni, — addig a városiaknál semmi sem köti új környezetének temetőjéhez. Egyszerűen nincs elképzelése arról, hogy ő is meg fog halni. Falun elképzelhetetlen lett volna az alábbi eset: A dúsgazdag és szegény Lázár tárgyalása után föltettem a hitoktatói kérdést a II. osztályos Katikának: Te melyikbe szeretnél kerülni, a mennyországba, vagy a pokolba? Sértődötten rávágta: Egyikbe sem, élni akarok.

Arra természetesen ügyelni kell, s nemcsak a hittanórán, hanem a temetési szertartásainkkor is, hogy a temetés alaphangulata ne a borzalom legyen, hanem a keresztény remény. — Az immár magyarul is olvasható Katekéta-Direktorium7 két helyen is foglalkozik témánkkal: A 29. pontban a személyi küldetésünk során az eszkatologikus remény248