Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Schmatovich János: A bibliai szövegek különböző értelmei és a prédikáció
A tormatörténeti módszer egy adott szöveg esetében megkérdezi: milyen irodalmi forma vagy műfaj előtt állok? Mi az adott szöveg története: kezdve az első szóbeli elbeszéléstől és továbbmondástól, az első írásos lejegyzésen, fordításon át a helyi gyűjteménybe való felvételen keresztül, egészen az evangéliumokba történő bedolgozásig? Az ószövetségi szövegek mögött évszázados történelem húzódhat meg, melynek gyakran érdekfeszítő folyamatáról csak a formatörténeti vizsgálódás adhat felvilágosítást. A három nagy evangélium (Mt, Lk, Jn) mögött is közel 60 éves mozgalmas múlt rejlik. A formatörténeti vizsgálódás az irodalmi szempontok alapján éppen azt kutatja, amit teológiailag hagyománynak nevezünk. Ugyanakkor a szöveg formatörténeti megközelítése betekintést enged a legkorábbi közösségek életébe, amelyekben még Jézus nyilvános működésének szemtanúi éltek. Ez a kutatási terület megtanít bennünket arra, hogy a kezdet egyházát szeressük, problémáit és törekvéseit megértsük és azokat szent irataiban felismerjük. A szerkesztéstörténeti vizsgálódás azután a szövegrészletnek a hagyománytörténetben bekövetkezett végső állapotát elemzi. Azt kutatja: milyen helyet szánt ennek a szövegnek a végső szerző? Hová is illesztette be azt? Milyen hangsúlyt adott neki, milyen új tartalmat? Milyen szöveg részletek között található (a szövegösszefüggés kérdése)? Milyen összmunka jött létre ebből. Milyen célkitűzések rejlenek benne? Ezek a kérdések megtanítottak bennünket arra, hogy az evangélisták irodalmi és teológiai sajátosságait újszerűén lássuk. Tudjuk, hogy nemcsak Jézus, Pál és János voltak az ősegyház nagy „teológusai”, hanem Márk, Máté és Lukács is. Természetesen teológiájukat nem tudják olyan közvetlen tételekben előadni, mint például Pál. Közvetett módon kellett beszélniök, tudniillik a hagyományanyagon, annak tudatos szerkesztésén, elrendezésén, továbbá hozzáfűzött mondatokon, megjegyzéseken s összegezéseken, valamint a szövegváltoztatásokon és újbóli hangsúlyozásokon stb. keresztül. A szerkesztő teológiai munkájának kutatása a legújabb egzegetikai törekvésekhez tartozik. Az irodalmi vizsgálódás nagyon széles körű és gazdag. A módszertani nehézségek sem csekélyek. A lelkipásztornak azonban nem kell elcsüggednie. Hiszen ezt a munkát nem neki kell elvégeznie, elvégzik ezt az egzegéták. Az igehirdető lelkipásztor természetesen igénybe veheti a szakemberek szövegmagyarázatait és tanulmányait. 2. Lelki értetem (Sensus spirituális). Ennek az írásértelemnek a gondolatát a középkor az egyházatyáktól vette át. Ök a sensus pneumatikos alatt azt értették, amit a Szentlélek a hívőknek itt és most ténylegesen mondani akar a maga szellemi módján. A modern egzegézis is keresi a szavak által kifejezett személyek, tettek vagy dolgok „teljesebb értelmét”. Mit akar a szent szerző mondani? Miért áll ez a szöveg a Bibliában? Mi az alapgondolat és a hitbeli kijelentés? — elsősorban az ilyen kérdések alapján keressük manapság a szöveg mélyebb, „lelki" értelmét. Itt tehát a Szentírás teológiai dimenziójáról van szó. Ez világosan kiderül a Jelenések könyvének hét leveléből. Azt olvassuk ugyanis ott: „Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!” (2,7. és másutt). De a tulajdonképpeni szóvivő maga Krisztus, hiszen ő mondja az előbbi szavakat is. A megdi- csőült Ür beszél az egyházakhoz a Szentlélekben — de irodalmilag tekintve ki által? János próféta révén. János tudja, hogy tulajdon szavain keresztül az Űr Jézus beszél a Szentlélekben az egyházakhoz. A „lelki” szó tehát azonos a látnok állításaival. A Szentírás „lelki" értelme, üzenete tulajdonképpen az, „amit a szent írók valóban mondani akartak és amit szavaik (!) által jónak látott kinyilatkoztatni az Isten" (DV 12.). Az igehirdetőnek is ismernie kell a prédikáció alpjául szolgáló szövegek teológiai mondanivalóját. Ez azt jelenti, hogy éppen a szent írók állításai és szándéka legyen egyúttal az igehirdető álláspontja és kiindulópontja. Kérdése elsősorban ne arra irányuljon: „mi történt?”, hanem: „mi az eszmei mondanivaló?". A történeti kérdésfelvetések tisztázását nem annyira a prédikációban, mint inkább a katekézisben kell elvégezni. Az igehirdető is történelmet prédikál, de az evangélisták által már értelmezett történelmet! A szentírásma- gyarázat kifinomult módszerei alapján ma már nem kísért az a gondolat, hogy a lelki értelmet a fantáziának, vagy egyszerűen a szentírásmagyarázó és az igehirdető önkényének kiszolgáltassuk, miként ez az egyházatyák prédikációiban még gyakran feltűnik. Az eszmei, lelki mondanivaló megtalálásában is segítséget jelenthetnek a kommentárok és a biblikus teológiai munkák olvasása. A tényleges mondanivaló kifürkészését és kiemelését tűzte ki célul kezdettől fogva a Szentírás ún. „mitosztalanításának” a programja. Kár, hogy ez a fontos célkitűzés a félreértések miatt inkább vita tárgya lett, mintsem közös feladat. A törekvést mindenképpen pozitíve kell értékelnünk. A vizsgálódás programját három kérdés köré csoportosíthatjuk: Mit akar a szöveg valóban mondani? Mi benne a szabatos állítás, a jelképes beszéd, a történeti események egyszerű ábrázolása? Milyen korhozkötöttséget és milyen hagyományos szellemi áramlatokat tükröznek az egyes kifejezőeszközök? 241
