Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Ratzinger, Joseph - Endreffy Zoltán (ford.): A 381. évi I. Konstantinápolyi zsinat (Előzményei és maradandó jelentősége)
Ebben a szellemben fogunk most a negyedik század történetével foglalkozni. Ennek a századnak kezdetén hajtotta végre Nagy Konstantin a nagy fordulatot a római birodalom valláspolitikájában. Véget vetett a keresztények 300 éves üldözésének, és nyilvánosan megengedett, majd határozottan támogatott vallássá nyilvánította a kereszténységet. Konstantin ezzel nemcsak a kereszténység tényleges erejét ismerte el, amelyre időközben szert tett a római birodalomban, hanem eleget tett százada hitérzékének is. Görögország és Róma isteneiben az emberek már nem tudtak hinni: ezek már csak költői létezésre tarthattak igényt, de nem szolgálhattak politikai legitimációs alapként, és arra sem voltak már képesek, hogy erkölcsi alapot adjanak az egyéni életvezetéshez és a társadalom alakításához. Az áttérés a monoteizmusra szinte a levegőben lógott, — és már régóta esedékes volt. Másrészt világos volt az is, hogy nem lehet imádkozni egy olyan istenhez, akit pusztán a filozófusok találtak ki, és hogy az ilyen istentől nem várható a politikához és az ethoszhoz szükséges teljhatalom sem. Az egyistenhitnek — hogy kötelező érvényű lehessen —, igazán vallási eredetűnek kellett lennie, azaz kinyilatkoztatáson kellett alapulnia. Ezért irányult az értelmiségi réteg figyelme már hosszabb ideje a zsidóságra, amely szigorúan vallási eredetű monoteizmust képviselt. A zsidó monoteizmus azonban annyira hozzá volt kötve nemzeti hagyományokhoz és rituális előírásokhoz, hogy a zsidóság nem jöhetett számításba a Földközi-tenger medencéjének általános vallásaként. Ezzel szemben a zsidóságból származó fiatal kereszténység a legkülönbözőbb szellemi áramlatokkal vívott küzdelemben egyre inkább az új világvallás lehetőségének bizonyult. Konstantin felismerte ezt, és óvatosan, de határozottan nekifogott, hogy a kereszténységet tegye a birodalom új, közös vallásává. Csakhamar kiderült azonban, hogy a kereszténység egyetlen Istenben való hit ugyan, de semmiképpen sem lehet egyszerűen azonosítani valamiféle filozófiai monoteizmussal. Elsősorban az tette ezt lehetetlenné, hogy a kereszténység Jézus Krisztust Isten Fiának vallotta. Most tehát, amikor úgyszólván hivatalosan az antik filozófia örökösének és az ésszerű vallásnak nyilvánították, drámaian ki kellett éleződni a vitának arról a kérdésről, hogy mit is jelent voltaképp az „Isten Fia” fogalom. Az egyházat az addigi állami üldözésnél is mélyebben megrázkódtatta az a harc, amely a politikai alkalmazkodás, a filozófiai felvilágosodás, valamint a velük szembeni vallási ellenállás tendenciái között dúlt. Konstantin tanácstalanul szemlélte ezt a folyamatot, amely keresztezni látszott terveit, hogy ti. a keresztény hit egysége alapján újból egyesítse a birodalmat. A kezdődő egyházszakadás számára elsősorban politikai problémát jelentett, de elég bölcs volt ahhoz, hogy felismerje: az egyház egységét nem lehet politikai, hanem csak vallási úton megteremteni, azaz csak a keresztény hit saját egyesítő erőinek felkeltése által. Ezért összehívta a történelem első egyetemes zsinatát, a földkerekség valamennyi püspökének gyűlését Ni- kaiába, az általa újonnan alapított Konstantinápoly közelében fekvő kisázsiai városba. Ez a zsinat határozottan elutasította a kereszténység alkalmazkodásának gondolatát. Az egyiptomi Alexandriábái való Arius a kereszténység alkalmazkodásának fölöttébb tetszetős modelljét dolgozta ki a zsinatot megelőző években: a filozófiai gondolkodás szigorú normái szerinti monoteizmusnak nyilvánította a kereszténységet. Ez elsősorban azt jelentette, hogy nem szabad szó szerint alkalmazni Krisztusra az „Isten Fia” címet. A filozófiai monoteizmusnak megfelelően Krisztus nem lehet igazi Isten, hanem csak valamilyen közbülső lény, akit Isten a világ teremtésénél, valamint az emberekhez fűződő kapcsolatainak alakításánál alkalmazott. Arius szerint tehát Krisztussal kapcsolatban csak idézőjelben szabad használni az „Isten” szót, de a szükséges kiegészítésekkel és magyarázatokkal mégis meg lehet engedni ezt a vallásos gyakorlatnak. Ez a megoldás rendkívül rokonszenvesnek látszott: megszüntette az „Isten Fia” kifejezéssel kapcsolatos filozófiai nehézségeket, a, krisztológiát tökéletesen beillesztette az uralkodó nézetek által meghatározott hlhetőségi rendszerbe. Másrészt ezen a módon meg lehetett magyarázni a bibliai szövegeket is, és meg lehetett őrizni a hagyományos nyelvet. A nikaiai atyák azonban elvetették ezt a javaslatot: hangsúlyozták, hogy a döntő helyen, a Jézus Krisztusról szóló tanúságtételnél szó szerint lehet és kell is venni a Bibliát. Ha a Biblia Fiút mond, akkor Fiút is gondol. Az atyák a következő formulával fordították az „Isten Fia” kifejezést: Krisztus egylényegű az Atyával, szó szerinti értelemben és nem csak idézőjelben Isten. Az „Atyával egylényegű" kifejezést bevették a hitvallásba. Ilyenformán a bibliai szavak közé látszólag filozófiai fogalmat iktattak de csak azért, hogy félreérthetetlenül leszögezzék: a Bibliát szó szerint kell venni és nem szabad filozófiai alkalmazkodás céljából mindenkinek nyilvánvaló és hihető tanítássá átváltoztatni. Itt tehát egészen más a hit és a filozófia viszonya, mint Ariusnál: míg Arius a felvilágosodott értelem mértékével méri a kereszténységet és aszerint alakítja át, addig a zsinati atyák arra használják a filozófiát, hogy félreérthetetlenül kiemeljék a kereszténység megkülönböztető vonását. 199
