Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Ratzinger, Joseph - Endreffy Zoltán (ford.): A 381. évi I. Konstantinápolyi zsinat (Előzményei és maradandó jelentősége)
merev ruhájában jelennek meg. Ezért érdemes visszatérni a Megváltónak a díszletektől mentes alakjához. Benne az Isten Egyszülöttének dicsősége, a kegyelem és az igazság csak mint személyes magatartás jelentkezett. A dicsőség, a doxa kétségtelenül magába foglalta a tudást, a hatalmat, az erőt, de ezek nem váltak öncélúvá. A tudás csak vonzani, felvilágosítani akart, a hatalom azt célozta, hogy a gyarló ember részesedjék Isten országának áldásaiban: a sánták járjanak, a süketek halljanak, a vakok lássanak, a betegek meggyógyuljanak. Az erő pedig mindenkit arra ösztönzött, hogy menjen és többé ne vétkezzék, hogy tegye meg Isten akaratát, hogy bocsásson meg testvérének és hogy bízzon az örök isteni visszafizetésben. Amint megfigyelhettük, az evangélista együtt használja az Ige (a Szó) és az Isten Egyszülötte neveket: A Szó testté lett és láttuk Isten Egyszülöttének dicsőségét. A szó azért hangzik el, hogy másokat beavassunk saját gondolatvilágunkba. Akihez beszélünk, azt valamiképpen magunkhoz akarjuk formálni. Istenben ez a Szó az egyszülött Fiú. Ezt a szót azokhoz intézi, akiket át akar alakítani: „Akiket eleve ismert, azokat eleve arra rendelte hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így lesz ő elsőszülött a sok testvér között (Rám 8,29). Jézus esetében tehát a Logos, a Szó azt jelenti, hogy őt az Atya felénk irányította, nekünk szánta, az Elsőszülött pedig azt, hogy közénk tartozik, illetve mi hozzá tartozunk. Azért, ami az övé, azt az Atya nekünk akarja adni. A Szentírásban az Atya sehol nem szerepel annyiszor küldőként és a Fiú küldöttként, mint János evangéliumában. Az apostoli igehirdetés itt bontakoztatta ki igazán, hogy mi a kinyilatkoztatás: Isten szentháromsági életének a kitárolása az ember felé. Tehát mindent összefoglalva azt kell megállapítanunk, hogy Jézusban az Atya személyes irgalma, ereje, szentsége és szeretete jelent meg mint doxa, mint dicsőség. De amikor őbenne emberi alakot öltött, abban már benne volt a biztosíték, hogy ez a dicsőség a mienk is lehet. A János evangéliumában minduntalan előforduló ellentétpárokat: világosság — sötétség, igazság — hazugság, fent és lent, lélek — test, szabadság — szolgaság, halál — élet, mind úgy kell értelmezni, mint ennek a dicsőségnek a szemléltetését. Ez az a Jézus Krisztus, akiben hinni lehet. Ő maga a bizonyíték az Atya kitáruiása mellett. Az evangéliumban olyan képet kaptunk róla, hogy ma is boldog lehet az a szem, amely lát. Joseph Ratzinger bíboros A 381. ÉVI I. KONSTANTINÁPOLYI ZSINAT (Előzményei és maradandó jelentősége) Ratzinger bíboros a fenti évforduló alkalmával tartott előadásának a szövegét első közlésre lapunk számára volt szives átadni. szerk. 1600 évvel ezelőtt fogalmazták meg a konstantinápolyi II. egyetemes zsinaton azt a hitvallást, amely még ma is közös tulajdona jóformán valamennyi keresztény egyháznak és egyházi közösségnek. Rómában és Konstantinápolyban emlékünnepségeket tartottak az évforduló alkalmából, hazánkban pedig (NSZK! — szerk.) a katolikus, az ortodox és a reformációval létrejött egyházak közös nyilatkozatban emelték ki e zsinat jelentőségét. A régi krédó ezzel új útjelzővé lett az elkülönült keresztények egysége felé. Érdemes ezért egy kissé behatóbban foglalkozni vele. Hogyan jött létre ez a hitvallás? És mit jelent? A kérdés csak még tanulságosabbnak látszik, ha meggondoljuk, hogy a zsinat előtt az egyház helyzete egyáltalán nem volt idillikus. Nagy Szent Vazul — a mai Törökország területén fekvő Caesarea híres püspöke, aki a zsinatnak, bár ő maga már nem érte meg, egyik szellemi atyja volt — éjszakai tengeri csatához hasonlította az egyház akkori helyzetét: szakadatlanul hullámzik minden; a koromsötétben és fülsiketítő lármában már nem lehet megkülönböztetni az ellenséget és a jóbarátot; egymást kaszabolja mindenki; az egyházon kimondhatatlan zűrzavar lett úrrá — írja. Megkísérlem röviden bemutatni, hogyan alakult ki ez a helyzet, majd pedig azt vizsgálom, hogyan tudott a konstantinápolyi zsinat véget vetni ennek a válságnak és hogyan tudta az ellenséges pártokra szakadt egyházat újból egyesíteni. Nyilvánvaló, hogy ezekben a megfontolásokban nem pusztán a távoli múlt iránti érdeklődés vezérel bennünket, hanem végső soron saját sorsunkról: a mar egyház gondjairól és reményeiről akarunk beszélni. 198
