Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A kultusz az imádság legmagasabb formája
minder» egyesben is él. Azért egy minden egyes mindenkivel, mert az egyes is egy az' égy Istennel. És.aki egyként él mindenkiben, az egyként él minden egyesben. Létük ezért „egy- mással-való-lét". ... Az emberek csak más emberekkel együtt lehetnek önmagukká: ittlétük formája mindig az egymással-való-lét. A beszéd éppen ennek az egymással való létnek , az artikulációja és realizációja. Amikor egymással beszélünk, egymásért és egymással vagyunk itt. Ebben kétirányú kapcsolatot lehet megfigyelni. A közösség mindenkinek közvetíti Istent, és mindenkit megragad az, Aki mindenkit mozgat. Ugyanakkor minden egyes is közvetíti Istent a közösségbe. Isten csak akkor élhet az egészben, ha minden egyesben is él. így minden egyes közvetítő lesz az egész felé, és az egész közvetítő lesz minden egyes felé. A közösség élete akkor a legillőbb lényegéhez, ha ez az egymással-való-lét a legmegfelelőbben alakul. Ez egyrészt azt jelenti, hogy mindenki valóban önmaga, és a másik nem egyszerűen a közösségnek, hanem a másiknak a funkciója, anélkül, hogy önmaga létét föladná. Másrészt ez azt is jelenti, hogy Isten, az Egy és az Egész, mindenkit egyetlen élő egységgé tesz anélkül, hogy megszüntetné az egyes elkülönültségét vagy feloldaná az egység erejét. Tehát az egy-lét és a más-lét két pólusa egyformán erős, ugyanúgy szabadon fejlődik és együtt tartja egyensúlyban a mérleget. Ezért Isten szolgálata éppúgy hozzátartozik a közösség életéhez, mint az a szolgálat, amit a közösségben mindenki mindenkinek teljesít. Mivel a közösség léte egymással-való-lét, benne adott a bensőségesség és a nyilvánosság egysége. Egyrészt mindenki maga hisz és maga imádkozik. Másrészt mindenki mással együtt hisz és mással együtt imádkozik. Ezzel önmaga létének bensőségességét megnyitja a közösség és az egyes felé. Mindenki túllép önmagán az így keletkezett nyitott térbe, amelyben egymásért és az Istenért vannak nyitva. Ez a nyílt tér — amely mindenkit átfog, amely mindenkit megnyit mindenki és az egész felé, és az egészet megnyitja mindenki felé — ez a nyílt tér a közösség nyilvánossága. A közösség a szóban nyilvánul meg. Ahol a szó fölhangzik, ott mindenki számára egyként hangzik föl. A szóban Isten ügye mint ,,Egy” nyilvánul meg, amely mindenkit mozgat és magával ragod. A szó nyilvánossága úgy jelenhet meg, hogy mindnyájan közösen imádkoznak. De úgy is megjelenhet, hogy egy imádkozik mindenkiért. Ekkor az egység a közösség egy kiválasztott szolgájában jelenik meg, aki mindenkiért imádkozik. De az ő szava mindenki és minden egyes imádsága is egyben, mivel mindenki és minden egyes is vele együtt imádkozik. Ezért hangzik fel az imádság nyilvánosan mindenkiért és minden egyesért. Ez a nyilvánosság érte- (mindenkiért és minden egyesért) való-létet és vele- (mindenkivel és minden egyessel) voló-létet hoz létre. A közös imádságnál — amit mindnyájan együtt mondanak — szükség van a közösség szolgájára, aki a szót mindenkiért felajánlja. Ezért a közösségnek a szóban teljesülő nyilvánossága a szerepek megosztását hozza magával. Isten ügye a közösséget különböző szerepekben mozgósítja. Ez nyilvánosan a közösség egy kiválasztott szolgájában jelenik meg, például a papban. Ö szavával vezeti a közösséget. De szava nem az ő szava, ez a szó mindenkiért és az egészért von. Mindenkinek szabadon és mégis egyesítve kell tudnia benne élni. A szó, amit a pap előre mond, ugyanazon szóként tartozik mindenkihez és minden egyeshez; olyan szó, amelyben Isten ügye nyilvánul meg a közösség előtt. Mindenki másnak is ismernie kell ezt a szót és ezzel együtt Isten egyetlen ügyét, de más szerepben: a hallgató, a válaszoló, az együtt alakító szerepében. így ez a szó mindig Isten ügye, amelyben a közösség tagjai különböző szerepekben vesznek részt. Az „Egy” különböző funkciókra oszlik, anélkül, hogy megszűnne mindenki számára „Egy" maradni. Ezt az első és alapvető szereposztást még tovább lehet differenciálni. Más szerepek is lehetségesek, de ezek is az „Egy’'-et szolgálják. Isten ügye a közösség nyilvánosságában az időbeli aktualitás szerint is megoszlik. Megjelennek a kitüntetett idők és órák, a kultikus ünnepek. Isten nyilvánossága a közösségben ezeken keresztül történik a legnagyobb aktualitással. De az ünnep napja és órája elmúlik. Ezután ismét az az idő jön, amelyben ez a világító aktualitás gyökerezik. Ami az ünnepen egy bizonyos időben történik, az az egész időért történik. A kultikus élet aktualitása az éppen aktuális kultikus időn kívül nyugszik. Ez a nyugalom állandó, éber lehetőség Isten és egymás szolgálatára, amely — mivel éber — mindig aktuális lehet. Ez az éber nyugalom egyben emlékezés az elmúlt ünnepre és előre pillantás a jövőbe. így a „nemaktuális" időt nyugalmával az ünnep aktualitása határozza meg. Az igehirdetés A szó, amelyben Isten megnyílik a közösség nyilvánosságának, kétféle módon jelenik meg a szó kettős, a benne lévő két iránynak megfelelően. Az egyik irány az Istentől a közösség felé, a másik a közösségtől Isten felé mutat, és a kettő összetartozik egymással. 16
