Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: "Hivatástok is egy reményre szól" (Ef 4,4)
sében, a gyermekhalandóság folytonos szaporodásában. Lehetséges-e ilyen világban őszintén ünnepelni Krisztus győzelmét? Nem úgy tűnik-e inkább, mint hogy az életet, a feltámadott győzelmet mégis elnyeli a halál?" Még ilyen helyzetben sem hagyhatunk fel a keresztény cselekvő reménnyel! „Jézus üzenete visszautal reánk, akik reménykedve tekintünk keresztjére. Krisztus nem engedi, hogy az Ö szenvedéstörténete miatt elfelejtsük a világ szenvedéstörténetét. Sőt, éppen az Ő keresztjére tekintve nem hallgathatjuk el a világ szenvedését, mindazok gyötrelmét, akiket hitük, fajuk vagy meggyőződésük miatt halálra kínoztak Heródes korától napjainkig. Fontoljuk meg tehát, vajon nem választottuk-e el nagyon Krisztusnak és az egyháznak a szenvedését az emberiség történetétől?” — ezt kéri tőlünk számon Korunk hitvallása (i. m. 202.). A feltámadásba vetett keresztény remény tehát nem hagyja figyelmen kívül a halált, de nem is nézi tehetetlenül a „siralom völgyét". A szenvedő és értünk önként meghalt Krisztus feltámadásában hitünk felismeri Isten tiltakozását a pusztulás ellen és meglátja, hogy milyen áldozatot hozott az Isten az ember életéért, üdvösségéért és szabadságáért. Ez indítja a keresztényt arra, hogy küzdjön a nyomor tehetetlensége és a jólét cinizmusa ellen. Küzdjön az életért a halál ellen. A mai világban igen távolinak tűnik reménykedni a Feltámadottban. Megnyilvánul ez az elhunytak iránti érzéketlenségben is. Elnyomjuk magunkban a túlvilág iránti érzést, mintha az nem lenne reális. De hót mi reális a mai embernek? — Az élet lapossága, vagy gondjainak hétköznapisága? Az ilyen realizmusnak tabu minden gyász és gyanús minden kérdés a továbbélésről. Pedig a megholtak életének kérdéséről megfeledkezni annyi, mint elfelejteni a múlt szenvedését. Hiszen az unokák semmiféle boldogsága sem teheti jóvá önmagában az atyák szenvedését. Mi a szenvedés és halál igazságosságát a keresztény feltámadás reményében valljuk kiegyenlítettnek. Reményünk nem a konok „csakazértisl", nem is a bizonytalan „talán mégis?” magatartása, hanem a szentpáli „mennyivel inkább” reménységéből fakad: „Fia halála által kiengesztelődött velünk az Isten, mennyivel inkább szabadulunk meg most, hogy kibékültünk Vele élete által” (Róm 5,10). A remény ezen „többletértékének" az ünnepe a húsvét. A megváltottak és megszabadítottak húsvétjában győzte le Krisztus a halált és mi is csak az Ő nevében tiltakozhatunk az egyéni és kollektív pusztulás ellen, Krisztus reménye indít cselekvésre minket. Várjuk Krisztus újra eljövetelét KRISZTUS A JÖVŐNK, ezért lehet reményünk Krisztus. Imádkozzunk mi is az őskeresztényekkel együtt: Marana thai — Jöjj el. Uram Jézus! „Amint a feltámadásba vetett hit megalapozza reménységünket, úgy Krisztus újra eljövetelében feltárul előttünk várakozásunk és reményünk teljes horizontja” — mondja 1. Moltmann. Amikor a kereszténység történetében a paruzia-várás erőtlenné vált, amikor a különböző felvilágosodási szakaszok elhomályosították bennünk a várakozást Krisztusra, akkor a kereszténység nagyrésze ismételten a tespedők vallása lett. A Krisztus-várás reménye pedig egyre inkább átköltözött a szektás mozgalmakba. A „polgári kereszténység” ugyanis aem igényli a megtérést, elégedett saját földi mennyországával, fél minden változástól, és ezért nem vágyódik Krisztusra és az eljövendő Isten Országára sem. Sokunknak megtévesztő „az újra-eljövetel" kifejezés is. Könnyen hihetjük, hogy Krisztus távol van tőlünk és már nem is keressük a közöttünk rejtőző Urat. Világosabb tehát, ha Jézus Krisztus jövőjéről, a nekünk ajándékozott Jövőről beszélünk. Mit várunk Krisztustól, a megígért Jövőtől? — Várakozásunk indítéka sokféle lehet. Akik az életben a „rövidebbet húzták”, azokat gyakran a rejtett bosszúvágy sarkallja. A hiányban szenvedők bőségről, hatalomvágyról álmodnak, a csalódottak saját vágyaik beteljesülésében bíznak. Valójában Krisztus jövőjében teljesedik be az a remény, ami már hlragyogott előttünk a feltámadáskor. Tudjuk, hogy a Feltámadott közöttünk él és Ővele az Isten Országa már elkezdődött. „Amint Adómban mindenki meghal, úgy Krisztusba mindenki életre is kel ... (majd Krisztus) átadja Istennek az uralmat... Annak, Aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,22.28). — Krisztus dicsőséges eljövetelével együtt, várjuk ítéletünket is. A VÉGÍTÉLET TÉNYÉT nem lehet elhallgatni, kihagyni vagy mitosztalanítani az evangéliumból. De nem eshetünk pánikba sem. Nem ábrázolhatjuk az ítéletet a középkori képek szörnyű látomásaival. A „Jöjj el, Uram Jézus!” — reményfohásza a végítéletet is magába 18(5
