Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás - Endreffy Zoltán (ford.): Felelősségünk a megváltás művében
fakad. Még ha az a parancsolat, hogy „légy megbékítő ember”, nyilvánvaló volna is lel ki - ismeretünk számára annak az értékigazságnak az alapján, hogy „a kiengesztelődés jobb, mint a viszály”: még akkor is megmaradna egy lényeges különbség. Engem, magamat teljesen behálóz a kiengesztel ődést elutasító világ. Ki kellene szabadulnom belőle ahhoz, hogy örvendezve munkálkodhassak a megbékélésen. Mi az alapja a megbékítés parancsának? 3. A megbékítés parancsának alapja A megbékítési paroncs alapja Isten és ember kiengesztelődése Jézus Krisztusban. Ez a történelmi észrevétel felveti a megbékítési parancs belső alapjának kérdését. A következőkben utalok néhány fontos alapvonásra. A kiengesztelődés vagy megváltás történetén alapuló megbékítési parancs felszólítás a cselekvésre, de ez a cselekvés szenvedésből jön létre. Az embernek — hogy úgy mondjuk — nem helyből kell ugrania, hanem abból a lendületből, amelyet egy esemény kölcsönöz neki. Az a cselekvés, amelyre az ember felszólítást kap, folytatása egy cselekvésnek, amely már előbb megkezdődött, amely most eléri, mozgásba hozza őt, és az ő cse1 ekvésében kíván továbbhatni. Mivel az ember Isten nélkül nem gazdag, mérsékelnie kell az erkölcsi követelményt, amint az meg is történik minden filozófiai etikában, és ez a gyakorlatban az érdekek értelmes összeegyeztetésének tanácsát eredményezi. De mivel a cselekvés a szenvedésből, a megbékítés abból az eseményből fakad, hogy Isten kiengesztelődött velünk (2Kor 5,19), ezért a küszködve igyekvő szegényből Isten irgalma által gazdag lett, aki immár bőkezűen adakozik. Továbbá az előzőleg bekövetkezett kiengesztelődés nemcsak a szegénységet változtatja gazdagsággá, hanem a reménytelenséget bizakodássá. Az akadályok idealistából realistává, rezignálttá tesznek bennünket, hogy addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér. Az élet nap mint nap erre tanít bennünket: törődjünk bele korlátozottságunkba, abba, hogy korlátozott az, amink van és az, amit tehetünk! Törődjünk bele, hogy jóakaratunknak határt szab a többiek korlátoltsága, ostobasága és gonoszsága! A kiengesztelődés tette, amelyet Isten vitt véghez Krisztusban, ellenállhatatlan erejénél fogva felhívás, vigasz számunkra, és bátorítást ad emberi, megbékítő cselekvésünkhöz. Az a tény, hogy megbékítő cselekvésünk az isteni kiengesztelődésből fakad, új kilátásokat nyit meg előttünk, bátorságot cd, hogy a lehetetlentől se rettenjünk vissza, és reménységgel tölt el ott is, ahol nincs mit remélni. Reményünket nemcsak arra a hitre alapozzuk, hogy minden emberben megvon a jóság valamilyen maradványa — habár szilárdan kitartunk ebbeli meggyőződésünkben —, hanem minden egyes ember vonatkozásában hiszünk Isten teremtő jóságában, és erre föl merünk megbékítően cselekedni. Olyanformán, mint Don Quijote, aki úgy kezelte egy bordélyház örömlányait, mintha nemes úrhölgyek lettek volna. Mire azok lassanként bele is mentek a játékba, és maguk is nemes úrhölgyek módjára viselkedtek a lovaggal szemben. A megbékítés ezenkívül azt is jelenti, hogy közelebb hozunk egymáshoz embereket, akiket addig valami elválasztott egymástól. A megbékítő cselekvésben segítünk az embereknek, hogy lerombolják a köztük levő válaszfalakat, megismerjék egymást „szemtől szembe", felismerjék egymásban a testvért és úgy is viszonyuljanak egymáshoz; hogy igényeljék egymást és legyenek felelősek egymásért. De minek az alapján tartoznak össze? Jézus alapján. „Mert — mondja Szent Pál — Ö a mi békességünk, aki a kettőt eggyé forrasztotta, és o közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte... békességet szerzett, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által . .. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek és békét a közel levőknek" (Ef 2,14—17). Személyében Jézus a kiengesztelődés; az ő egzisztenciájában és történetében kerül közel és egyesül elválaszthatatlanul Isten és ember, valamint ember és ember. Megbékítő tevékenységünkkel nem létrehoznunk kell valamit, ami még nincs, hanem benne összhangba kerülünk azzal, omi Krisztus által már objektív valósággá lett. Továbbá: mivel testi valósága van annak a történelemnek, amelyben Jézus Krisztus a mi kiengesztelődésünk, ezért a kiengesztelődés valósága átfogja az egész, reális emberi életet. A kiengesztelődést nem lehet spiritualista módon megcsonkítani, nem lehet eléggé „materialista” módon értelmezni. Ennek alapján a kiengesztelődés nem jelenthet csupán lelki folyamatot, olyan személyes találkozást, amely tisztán szellemi, csupán vallási síkon vagy csupán a magánszférában jön létre, a reális társadalmi kapcsolatokon, érdekeken és ellentéteken kívül. A keresztény kiengesztelődésnek semmi köze sincs a dokétista mértékletességhez. A keresztény megbékítés reális, testi valóságukkal összefüggő ellentéteikben közelíti meg az embereket, és az elidegenedés okainak megszüntetésén fáradozik. Amióta Isten az ember testi valóságában megszüntette a szakadékot Isten és ember között, azóta a keresztény megbékítés semmiféle szakadékot nem tekinthet áthidalhatatlannak, és azóta testi mi14
