Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Horváth S. László: Egyház igen - Jézus nem?
Ez a kísértés nem újkeletű, nem valami századvégi, vagy ezredvégi bomlás jele, nem is az ateista hullám következménye (bár minden vallási korjelenségben benne van a kor hatása). Ott volt ez minden történelmi korszakban, és állandóan jelen van a világban, ahol az egyház helyet keres magának, ahol — Jézus parancsát követve — jelen akar lenni. A világ pedig — kisebb-nagyobb ellenállás után — be is fogadja az egyházat, de Jézust nem tartja lényeges részének, sőt gyakran határozottan igyekszik kihagyni. 1. Gondoljunk vissza az Izraelben, a zsidó vallás területén megjelenő első egyházra. Hogy Jézust hogyan fogadták, úgyis tudjuk: a maguk módján „felszámolták", megsemmisítették. A kivégzés után értesültek ugyan a feltámadásról, de Jézus személye eltűnt az utcákról, a terekről, a zsinagógákból és a templomudvarból. Az egyház azonban — éppen a Feltámadott erejéből — ugyanazokon a helyeken folytatja Jézus munkáját. A zsidó főtanács elismerésre méltóan ügyesen viselkedett: belátta, hogy ez a „megújítási” mozgalom, reform-hullám kikerülhetetlen tény; tehát valahogy vissza kell terelni a hagyományos mederbe. Az apostolokat nem végzik ki azonnal (mint ahogy a Já- nos-mozgalomnál is elegendő volt annak idején egyedül Keresztelő Jánost elhallgattatni), mert bíznak abban, hogy a názáreti irányzat lassan megszelídül és szépen beleolvad a zsidó vallásba-egyházba, mint más elődei. A főtanács azzal akarja a számára kellemetlen Jézus-mozgalmat átformálni, hogy megfenyegeti Pétert és Jánost, és lelkűkre köti, hogy Jézus nevét többé ne emlegessék (ApCsel 4,17). Be is hívják őket, de nem azt parancsolják, hogy menjenek haza a falujukba, vagy fogják be a szájukat, hanem hogy Jézus nevében ne tanítsanak (4,18). Amikor a zsidók előtt fellebbezhetetlen tekintélyű főtanács szava hatástalan maradt, az apostolokat újra berendelik és szemükre vetik bűneiket; „Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok abban a névben, és lám, egész Jeruzsálem tele van tanításotokkal" (5,28). Gamaliel bölcs tanácsa után is (aki hivatkozik Jézus „elődeinek" példájára: kivégzésük után mozgalmuk rövidesen felszívódott) ezt rendelik el: „Jézus nevében ne beszéljenek" (5,40). Tudjuk, ez a békés alkalmazkodás nem sikerülhetett: az apostolok tanításában éppen Jézus neve volt a lényeges, ő a központ minden igehirdetésben, minden apostoli levélben. A názáreti mozgalmát nem sikerült „beépíteni" a zsidóságba. Éppen Jézus neve, személye miatt egyre jobban elkülönült, majd elvált az ősi, mózesi vallástól és „egyházától", és ha meg is őrzött, át is vett sokat a zsidó vallás tanításának és közösségének jellemző vonásaiból, mégis teljesen más és önálló vallássá, közösséggé (egyházzá) fejlődött. Ebben az értelemben is sajátosan „Krisztus teste” lett. 2. A másik történelmi „találkozó" a nemzetek soraiban szétáradó kereszténység és az akkori európai-római kultúra és hatalom között zajlott le. Itt is megtörtént a korábbi kísérlet: először felszámolni az új eszmét és mozgalmat (vezetőit, főbb mozgatóit megsemmisíteni vagy elhallgattatni), aztán (az erőszakos fellépés értelmetlenségét és eredménytelenségét belátva) megkísérelni a beolvasztást a régibe. Ez most sikerült. A Birodalom vallása már életképtelen volt, a Birodalom fennmaradása és ereje szempontjából pedig jelentéktelen „'ideológiai" kérdésnek számított, hogy milyen nevű „isteneket" imádnak, milyen szertartásokat végeznek, és milyen vallási közösségek szerveződnek. Nincs jogunk cinikusan ítélkezni, mert kétségtelenül voltak a Birodalom gondolkodói és egyszerű polgárai között olyanok, akik igazi vallásos hittel és politikai reményekkel (Róma megújulását, megerősödését remélve) fogadták a kereszténységet. De azt sem tagadhatjuk, hogy sokak számára teljesen mellékes volt az „új név” (Jézusé): csak azt várták, hogy a kereszténység, mint vallás, betöltsön egy űrt (a régi vallásét), és kielégítse az állampolgárok vallásos igényét. (És ebben az igényben benne volt a liturgikus „foglalkoztatós” és a társadalom klerikális szervezésé- nek-fegyelmezésének feladata is.) A kereszténység, az egyház számára ez volt a legnagyobb történelmi próbatétel: az üldözött vagy legalábbis „társadalmon kívüli" egyházból uralkodó és társadalmi egyház legyen. Sajnos, csak e kettő között választhatott: kitaszítottnak lenni, vagy bedolgozónak lenni, és egyik forma sem problémádon. De mindenképpen a békésebb utat kellett választania. Nem foglalkozhatunk itt azzal a nagyon kényes problémával (amelyet még senki sem dolgozott fel kielégítően), hogy a Birodalom által befogadott egyház milyen vonásokat, jegyeket vett át a Birodalomtól, annak előbbi vallásából: teológiai szókincséből, litugikus kelléktárából, klerikális rendjéből, társadalomirányító programjából. De — a mi témánkat folytatva —• nem lehet tagadni, hogy a római Birodalom akkori vezetői (és gyakran későbbi kereszténnyé váló nemzetek politikusai, uralkodói is) elsősorban azt nézték, hogy a kereszténység egy „jól használható vallás", és nem azt a Személyt, aki a kereszténység lényegét jelenti: Jézus Krisztust. Mi volt a fontos? „Az egyház igen — Jézus nem." 3. A további veszélyek már nem történelmi jellegűek, nem új helyzetekből adódó kísértések 174
