Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: "A győzelem elnyelte a halált" (1Kor 15,55)
Igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már végbement, s ezzel nem kevés embert megzavartak hitükben" (2Tim 1,17k). Csak helyeselni lehet a zsinat utáni liturgikus megújulásnak azt a törekvését, hogy a temetéseken és a halottakért végzett szentmiséken is kidomborítják Krisztus feltámadását, az örök életbe vetett hitet és a halálnak nemcsak a „félelmetes” arcát világítják meg. Koporsós misék helyett húsvéti gyertya meggyújtásával és más szövegű imákkal mutatnak rá arra, hogy a halál nem végleges elmúlás, hanem „átmenet az új életbe”. A hívek sem ragaszkodnak már olyan mereven a fekete színhez haíottaikért mondatott miséken. Lehet valakinek — jóhiszemű magánvéleménye — hogy az ember „feltámad a halálban”, de azért túlzás az elhunytért végzett temetési misét „feltámadás! misének" nevezni! Egyébként is: az Ó- és Újszövetség egybehangzó tanítása szerint a halottak az „utolsó napon" támadnak fel, és ezt hangoztatja maga Jézus is. Szent Jánosnál olvashatjuk: „Bizony, bizony mondom nektek, Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életbe" (Jn 5.24). „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket" (1Jn 3.14). A szövegösszefüggésből és Szent János gondolkodásmódjából nyilvánvaló, hogy a „halálból az életbe való átmenet” — amely a hitben és a szeretetben történik —, Isten életébe való (kegyelmi) bekapcsolódást jelent, és semmiképpen sem jelenti a testszerinti feltámadást. Mindenképpen lényeges különbséget kell feltételeznünk: 1. Jézus Krisztus feltámadása és mennybemenetele; 2. Szűz Mária „testszerinti mennybevétele"; valamint 3. az egyes ember halálakor bekövetkező „átalakulás", létmódváltoztatás között, ami egyértelműen aligha nevezhető „testszerinti feltámadásnak”! — 3. Könnyen félreérthető az újabb halálértelmezési modellből levont ilyen következtetés is: „Minden ember saját magát ítéli meg!" Valahogy gyerekesnek tűnik ez a felfogás, mintha a tanár bácsi azt mondaná a gyerekeknek: „Na fiúk, lányok, most mindenki osztályozza le saját magát!” — A Szentírás világos tanítása: Isten az Itélőbíró! Ezt a hatalmát „átadta a Fiúnak” (vö. Jn 5,27; 8,16). Mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt (vö. 2Kor 5,10). „Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg és utána ítéletben legyen része!” (Zsid 9,27). Egyedül Istené az ítélet! Még pedig az emberré testesült Isten (vö. Mt 25,31 kk). Az ember — Isten féiyénél és saját lelkiismerete világánál nyilván csak helyeselni és jóváhagyni tudja az életéről hozott, igazságos, isteni ítéletet. Hiszen teljes világosságban tárul fel előtte, hogy élete leginkább sorsdöntő választásaiban Isten mellett — vagy Isten ellen foglalt-e állást? — Az ítéletnek a földi-emberi életet értékelő szempontja egyúttal felszólítás arra, hogy törekedjünk szebbé, jobbá, boldogabbá tenni embertársaink életét.4 „Krisztus... megdicsőül bennem, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok” (Fii 1,20) A halál lánusz-arcú valóság. Szent Pál „nyereségnek” nevezi, mert az „élet számára Krisztus” (vö. Fii 1,21), és ezért kíván „elköltözni (feloszlani), hogy Krisztussal éljen" (Fii 1,23). Egyes, őskeresztény vértanúk örömujjongással fogadták és szinte siettették halálukat. Assziszi Szent Ferenc „nővérének” nevezi a testi halált. Ám a halál másik arca iszonyú és félelmetes: amikor látjuk az alultáplált, éhségtől haldokló gyermekeket, a háborúk, gyilkosságok, terrorcselekmények áldozatait, a haláltusában vergődő, magatehetetlen embereket, a gyógyíthatatlan betegeket, a foszladozó hullákat. A halál mindig nagy titok marad számunkra és csak azért tudjuk elfogadni, mert „Krisztus dicsőül meg bennünk" a halálban is. Az a Jézus Krisztus, aki magára vállalta és elszenvedte a halált, mint Istentől kapott küldetése és az emberek iránti szeretete szükségszerű, elkerülhetetlen következményét, mint hűsége megpecsételését. A halálon át nemcsak egymaga jutott el a mennyei Atyához, hanem számunkra is megnyitotta az utat és lakást készített (vö. Jn 14,2). Egyes szentírástudósok úgy vélekednek, hogy Jézus utolsó szava a keresztfán ez volt: „Eli Atta!” = „Te vagy az én Istenem!" A kereszt alatt állók félreértették mondását, azt hitték „Illést hívja” — (Elia thai — Illés jöjj el!) (vö. Mk 15,34—37; Mt 27,46—50). Mi a halált szenvedett és feltámadott Jézusról valljuk meg: „Te vagy az én Istenem" „Egyedül csak a hitben és a feltámadás nyilvánvalóságában tulajdoníthatunk Jézus életének és halálának egyetemes érvényességet és értéket. Isten örök csöndjében rejtőzik ez a nagy Titok: Isten üdvözíti mindazokat, akik egyesülnek megtestesült Fia életével és halálával".5 Jézus arra szólította fel tanítványait, hogy őt kövessék és érte „veszítsék el az életüket" (vö. Mt 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24; Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,35). Jézus — személye és ügye 154
