Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Nemeshegyi Péter: Krisztus találkozása Ázsia lelkével
9. Az idő eszkatologikus jövőbe torkollik; 10. Az üdvösség a személy intenziválásá- ban, az „én" és az isteni „te" szere- tetviszonyában áll; 9. Az idő fátyla alatti valóság: az örök «ma i 10. Az üdvösség a különálló személyiség, az „én” és a „te” szembenállásának kiküszöböléséből fakadó béke csendjében áll. Az ilyen szembeállításnak kétségkívül van alapja és minthogy a kereszténység erősen magán viseli a „prófétai vallás” sajátságait, nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a „misztikus vallós”-ban nevelkedett ázsiaiak számára a kereszténység idegennek tűnik. Van ebben az „idegenségben” valami, amit nem kell és nem is szabad eltüntetni. Azonban a két vallási típus fent vázolt kizárólagos szembeállítása, véleményem szerint, óriási és végzetes tévedés. A két típus nem zárja ki egymást, sőt szüksége van egymásra. Ha —• amint a történelemben sokszor megtörtént — az egyik típus a másikat kizáró formában jelentkezik, ez a vallás elfajulásához vezet. A misztikus vallási elem nélküli prófétai vallás olyan Egy-lsten-hithez vezet, melyet A. Comte jogosan nevezett „nyugati beteg- ség”-nek. E betegség tünetei: a vallási türelmetlenség, szenvedélyes, gyűlölködő hitviták, inkvizíciós törvényszék, formulák bálványozása, önteltség, szellemi korlátozottság, mások megvetése, eretnekégetés, vallásháborúk. Másfelől viszont a „misztikus vallásinak is szüksége van a jézusi „prófétai vallásira: enélkül ugyanis könnyen semmittevő passzivitáshoz, kétes értékű pszichológiai élmények abszolutizálásához, gőghöz, és az aktiv szere- tet-szolgálat elhanyagolásához vezet. Feltétlenül szükséges tehát a két típus egyesítése, amint ezt a kereszténységben János evangéliumánál, a görög egyházatyáknál, a bizánci és orosz keresztényeknél, a misztikus élményekkel megáldott szenteknél látjuk. A keresztény Isten nemcsak transzcendens, hanem immanens is: a Fiú megtestesülése és a Szentlélek küldetése által maga az Isten lesz a világ szívévé. A Jézusban megnyilatkozó Atya: mindent magához vonzó „Szeretet- Isten”, a „nyugodt Isten, aki mindent nyugodttá tesz” (Szent Bernét). A két vallástipus egyesítésére a teológiának egy „szeretet-tant” (agathologiát) kellene kidolgoznia. Az ilyen tan nem a lét fogalmát hanem a Szentháromság szeretet-közösségét tenné minden megértés kulcspontjává. Az ilyen megértéshez természetesen nem elég az objektivizáló értelem; szükséqes az egyesítő szeretet. Japán protestáns teológusai között K. Takizawa és S. Yagi, a katolikus teológusok között pedig M. Honda, Ónodéra, Ogasawara foglalkoztak különösen behatóan a kereszténység és a Buddhizmus találkozásából származó ilyen kérdésekkel. De talán az ilyen kérdések megoldására a teológiának egészen úi formáit kellene feltalálnunk. Segíthetnek ebben a japánban kifejlesztett ún. ,,út”-ak (japánul: dő). Van jűdö (birkózás útja), shodö (ecsetírás útja)” kadö (virágdíszítés — ikebana — útja), kyűdö (nyilozás útja), kendő (fakard-vívás útja) stb. Ezeknek az utaknak a célja nem valami tárgynak objektív ismerete, hanem az alany és a tárgy közötti egység és így minden lét Ösavökerével való eqqvéolvadós. Ha ez az egyesülés sikerül, akkor az ember measzabadul ,,kis-én”-jének ketrecéből, megválik annak nyuatalan, lebeqő bizonytalanságától és eagyé lesz a minden létező gyökerét képező „Nggy-Én”-nel. Hasonlít ez a folyamat a művészi, főképp a zenei élményhez, melynél a zeneszerző, előadóművész, vagy hallgató mintegy elveszti különálló én-jét és teljes létével mintegy zenévé lesz. Az ilyen ,,út”-ként gyakorolt teológia nem annyira „hit-tudomány”, mint inkább „hit- művészet” lenne Megteremtése nem könnyű feladat. Minthoqy azonban „út” volt a ke- reszténvséq legrégibb neve (ApCsel 9,2; 18,26; 19,9.23; 22,4; 24,22; cf. 1Kor 12,31), az ilyen kísérlet nem volna kilátástalan. 3. Fontos feladat az emberen kívüli élőlények (állatok, növények) létértelmének és az embernek azokkal való viszonyának teolóqiai kifejtése. Ez sem könnyű feladat, minthogy sem a zsidó, sem a göröq kultúra állatoknak és növényeknek nem tulajdonított nagy fontosságot és így a Szentírás és szenthagyomány csupán szűkös forrásanyagot szolgáltat. Az Ószövetséq törvényei között elszórtan találunk uqyan néhány utalást arra, hoav Isten törődik az állatokkal, de például Szent Pál már el sem tudta képzelni, hogy „az ökörre aondja van Istennek" (1Kor 9,10). Jézus szavaiból naqyobb természetközelséqet érzünk ki. Ő jól tudta, hogy nemcsak ökrökre, hanem méq verebekre is gondot visel az Atya (Mt 10,29). Az ázsiai keresztényekre .az élőlények teológiájának kidolgozása terén nagy feladat vár. Nem kétséges, hogy az Ázsiában is annyira népszerű Assziszi Szent Ferenc lesz ennek a teológiának nagy ihletője. Az ilyen teológiából az is kitűnik majd, hogy mennyi mindent tanulhat az ember növényektől, állatoktól, vagy jobban mondva, mennyi mindent tanít az Isten az embereknek a növények és állatok által. A velük való egészséges viszony megteremtése nagy segítség lenne a gyökerét vesztett, a természettől elszakadt modern társadalom számára is. 138
