Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: A hit alapelemeinek átadása a családban
az értelmi megismerés, az élmény, az imádság vagy a tett? — Anélkül, hogy mereven elválasztanánk —■ s egyáltalán, elválaszthatnánk hitéletünk e mozzanatát, látnunk kell s a szülők figyelmét is fel kell hívnunk: a beidegzett sorrend — tanuljon meg a gyerek meghatározásokat, hallgasson misét, aztán, hogy megéli-e vallásosságát (imában, tettekben), az másodlagos — enyhén szólva félreértés. Valamiképpen feje tetejéről talpára kellene állítanunk ezt a sort — különösen ma, amikor szó és tett különválása mérhetetlen károkat okoz: előbb tapasztalja meg a gyermek a tettekben megvalósuló kereszténységet, már otthon, a családban; kapcsolódjon be a család ima-életébe, majd szervesen a nagyközösség együtt-imádkozásába, a liturgiába, akkor lesz gyökere az Istenről kimondott szónak s a jóra kötelezésnek (vö. Dietrich Zimmermann: Leben-Glauben-Feiern: Dimensionen des Glaubensweges, Lebendige Seelsorge 1978/5. 148. o.). Mintha ezt summázná a patrisztikus kor gyakorlata is, a görög liturgia felszólítása szerint: „Szeressük egymást, hogy egyetértőén valljuk az Atyát, a Fiút és a Szentleiket!” íme, az „ortopraxis" mint az „ortodoxia” előfeltétele. Erkölcsi fogékonyság Szóljunk tehát előbb a családon belüli erkölcsi nevelésről. Hogy mit kell a gyermeknek normák terén otthon megtanulnia? — A taxatív felsorolás könnyű lenne (főparancs, tíz- parancsolat, az egyház parancsai, esetleg az irgalmasság cselekedetei). A puszta felsorolással azonban nem elégedhetünk meg. Legtöbbször ugyanis a hitoktatóra marad az egyes parancsok „megfejtése”, kibontása régies köntösükből. A betanításon, a kikérdezésen túl azonban a szülők feladata a gyermek erkölcsi fogékonyságának kifejlesztése: hogy érzékenyen reagáljon mindarra, ami erkölcsileg helytelen, ami embertelen, ami sérti a másik ember emberi méltóságát. Legfontosabb erkölcsi feladat — tanítja a zsinat (Világiak opos- tolkodása) —, hogy a felnövekvők „már gyermekkoruktól kezdve tanulják meg az embertestvérekkel való együttélést”, beidegezzék a főparancs „reflexét”, a segítőkészséget, ami minden krisztusi élet alapja. A zsinat e követelése annál inkább örvendetes, mert a hagyományos (templomi és családi) „valláserkö!cs”-nevelés sok esetben, bizony, farizeusi lelkűiét kialakulásához vezetett. A szülő megelégedett ózzál, hogy elérje: a gyermek többé-kevésbé eleget tegyen a tízparancsnak, megadja mindenkinek, ami jár, ne öljön, ne lopjon. De hogy végülis mit tegyen — hogy együttérezzen a másikkal, hogy mások javára legyen —, odáig ő sem jutott el s így erre a fogékonyságra gyermekét sem tudta elvezetni. Az új — egyúttal nagyon is ősi evangéliumi •— szempontot szépen fogalmazza! meg a Püspöki Kar idézett körlevele: „A társadalom a jogra és az igazságosságra épül, de a végső mozgatója mégis a szeretet, az áldozat, önmagunk adása mások számárai”, ezért — folytatja a körlevél — „kell a gyermeket önzetlenségre, mások megértésére, sőt szívből való megsegítésére is nevelni". A hit, a „tan”, az igazság — Krisztus üzenete — végül is csak ezekben a konkrét, kézzelfogható tettekben képes igazán megfoganni a mai világban. Szülő-nevelésünk egyik legfőbb feladata éppen ezért az, hogy azokat, akik vállalják gyermekük megkereszteltetését és keresztény szellemben való nevelését, elsegítsük a tudatos keresztény életig, a keresztény hitnek cselekedetekben való megvalósításáig. Csak így lesz hiteles lelkiéletük és szóbeli tanúságtételük is. Imaélet Szakemberek körében nagy vita folyik arról, hogy a népi vallásosság hanyatlása után, amelynek keretében még a család egész napját szakrális légkör hatotta át, marad-e még idő a család együttes imádkozására (vö. Vinzenz Platz: Familie in der Glaubenskrise, Lebendige Seelsorge 1972/5. 193. o. és másutt). Aligha helyes, ha az együtt-imádkozás „kényszeredett” valami. Helyesebbnek tűnik, ha a gyermek először csak annyit lát: szülei imádkoznak. Kedvet kap, bekapcsolódik, kezd „beszélgetni Istennel". Mikor és mit imádkozzon a család? Jók a megszokott keretek — reggel-este, evés előtt-után —, de nem szabad megmerevíteni őket. Reveláció erejével hathat a kicsikre egy-egy hegycsúcson vagy erdei tisztáson, a természet szépségével eltelve végzett ima, még ha nem is találjuk hozzá a megfelelő szavakat. S hogy mit imádkozzon a család? Ne csak a megszokottakat, a kötött imákat. Elképesztő, hogy felnőtt hívek is mennyire nem tudnak megszabadulni a sablonoktól, mennyire képtelenek imádságos nyelven rögtönözni. Meg kell tanítanunk már a legkisebbeket is a kötetlen, rögtönzésszerű imádkozásra: röpimákra, lelkiismeret-vizsgálatra, a Jé120 /