Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Waigand József: Magyar liturgikus szövegeink az ifjúsági lelkipásztor szemével
az egyház „ráolvasásokat” végez a kereszteléskor? Hát mégis volna valami igazság abban az állításban, hogy vallásunk tele van babonasággal? íme: a „scandalum pusillorum” (kicsinyek megbotránkoztatása) tiszta példája, amit egy egyébként buzgó pap az által követett el, hogy pontosan betartotta a keresztelési liturgiában az akkor éppen érvényben levő „szabóit’’! Ez az eset arra késztetett, hogy javasoljam az esztergomi egyházi főhatóságnak: kérjék Rómától a magyar nyelvű keresztelés engedélyezését, amelynek német—francia—angol—olasz fordításait Róma akkoriban már jóváhagyta. Hamvas Endre apostoli kormányzó ekkor megsürgette a fordítási munkákat, amelyek később a magyar Rituale megszületéséhez vezettek. Időközben — szerencsére — maguk a püspöki hatóságok is belátták a kérdés fontosságát, a tilalmakat nem hangsúlyozták, az egyre általánosabbá váló „szabálysértés" fölött szemet hunytak, és így a szertartások ön-kommentálása már a Rituale megjelenése előtt is átment a gyakorlatba. A precedens tehát adva volt, hogy komolyan lehet és kell venni az ősi pasztorációs elvet: „Legfőbb lelkipásztori szempont a lelkek java”. Magát ezt az elvet 50 évvel ezelőtt is tanították a teológiákon, de az egyházjog eluralkodása korában csak kevesen merték gyakorlatilag alkalmazni. Mert mindig nehezebb dolog konkrét esetekben felelős, személyi döntést hozni, mint általános elvek, paragrafusok védőbástyái mögött kényelmesen megbújni. Amit oz imént mondtunk, a szentségekre vonatkozott, — de a szentmise egyelőre kivételt jelentett, tabu volt. Amikor a legkisebb kézmozdulatot is pontosan szabályozták, amikor minden szó önkényes megváltoztatása „bűnnek” számított, ki merte volna ezeket a szabályokat megszegni? De ezt tenni amúgy is bajos lett volna: hiszen a pap háttal állt a híveknek és messze tőlük, a szövegek nagy részét pedig halkan kellett mondania. Minden megváltozott azonban a zsinat liturgikus konstitúciójával, majd — főleg — a zsinat után következő néhány év igazi reform-intézkedéseivel. A szembemisézés, a templomi tér-átrendezések, a hívek aktív bekapcsolása, és legfőképpen az anyonyelven mondott liturgia egyik napról a másikra oly reményeket valósított meg, amelyekről a liturgikus mozgalom kezdeményezői az 1920-as években még álmodni sem mertek. Az ifjúsági lelkipásztorok örömmel ragadták meg a lehetőséget, hogy most már a legszentebb cselekményt is életközelivé tegyék; a mise ne csak tömjénes Isten-szolgálat, de „emberi kapcsolatokat” teremtő „asztalközösség” is legyen, — ugyanúgy, mint őskeresztény testvéreink korában. Helyesen írták a holland főpásztorok 1975. évi ádventi pásztorievelükben: „Az istentisztelet eredetileg nem valami különös dolog volt, nem esett kivül az emberi élet rendes adottságain. Azért akarjuk ezt kiemelni, mert néha az a benyomásunk, hogy egyesek ellenkezőképpen gondolják. Talán arra vezethető ez vissza, hogy az istentisztelet külső formájában a századok során meglehetősen elvált rendes cselekvésünktől. Istentiszteletre különleges helyre megyünk: a templomba. Ott idegennek tűnő ruházatot és tárgyakat látunk, sajátos beszédmódot hallunk, külön énekeket énekelünk. Mindez azt a benyomást kelti, hogy az istentisztelet távol áll a mindennapi élettől. De legyünk tudatában, hogy eredetileg nem így volt, és tegyük meg, ami csak rajtunk áll, hogy ma se legyen idegen a világtól, mert erre semmi szükség ..." A zsinat hitet tett arról, hogy az egyháznak minden kultúrában testet kell öltenie („Incul- turatio”). Ezt az 1975. évi Evangelii Nuntiandi apostoli levél is elismerte. Nyilvánvaló, hogy a „kultúrák” fogalma nemcsak földrajzilag, de időbelileg is értendő. A mi esetünkre alkalmazva: ami, és ahogyan jó volt a liturgia terén a háború előtt; években, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz és ugyanúgy lesz jó a most felnövekvő nemzedék számára is. Amikor az 1980-as év első felében, több paptestvéremmel közösen, az őszi püspöki szinodus tárgyával kapcsolatban közvéleménykutotást rendeztünk a mai családok problémáiról, voltak papok és fiatal szülők (ha nem is többségükben), akik a nagyszülők vallási befolyását kifejezetten negatívnak Ítélték o gyermekek vallási nevelése szempontjából. Illetve megkülönböztetést tettek: a nagyszülők otthoni segítsége, áldozatkészsége, a kisunokák hittanra kisérése feltétlenül érték, — ezt mindenki elismerte. Ezzel szemben az idős korosztály ájtatossági gyakorlatai és imádkozási stílusa sok esetben nemcsak nem vonzó, de inkább riasztó a fiatalok szemében, — hangoztatta jónéhány megkérdezett szülő. Itt érkeztünk el azonban ennek a hozzászólásnak legkényesebb részéhez: vajon mi, az elöregedő papi nemzedék, mely egyidős a nagyszülők korosztályával (tehát 50 éven felüli) meg tudtuk-e „fiatalítani” templomi magatartásunkat, a liturgia igazi szelleméhez való hozzáállásunkat? Vagy inkább gondosan konzerváljuk régi idők (de csöppet sem az első századok!) felrakódott sallangjait: dagályos, fellengzős, semmitmondó, nem őszinte nagyszavakat, és az őket körüllengő tömjénfüstös pátoszt? A mai fiatalok nemzedéke semmitől sem irtózik annyira, mint ezektől az üresen csengő szavaktól. Ameddig a liturgia imái latinul hangzottak el, még azzal vigasztalhattuk magunkat: úgy sem értik, mert idegen számukra a nyelv. De mit mondjunk, amikor magyar nyelven hallanak 115
