Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kiss László: Pasztoráció és emberi kibontakozás
TEOLOGIAI-LELKIPÁSZTORIKERDESEK PASZTORÁCIÓ ÉS EMBERI KIBONTAKOZÁS A lelkipásztor hivatását Keresztelő János szavaival így foglalhatjuk össze: „A pusztába kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját, amiint Izajás próféta mondja” (Jn 1,23; vö. Iz. 40,3). Ebben foglalta össze már atyja, Zakariás, is fia hivatását: „Téged pedig, fiú, a Magasságos prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, és népét az üdvösségre tanitsd, ami a bűnök bocsánatában van, Istenünk könyörülő irgalmából” (Lk 1,76—78). — Az „Úr útjának” előkészítése: szolgálat és önzetlen munka. Célja sohasem lehet a saját megdicsőülésünk, a saját örömünk hajszolása, sem a meggazdagodás, vagy bármi más saját előnyünk, hosznunk. Ugyancsak Keresztelő János vallja: „Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hongját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem" (Jn 3,28—30). Az „Úr útját” két oldalról kiindulva készíthetjük elő. Az egyik előkészítés: Isten Szavának hirdetése, az evangelizálás, a katekézis, a szentségek kiszolgáltatása, a szentmise áldozat bemutatása. Talán ide sorolható még mindaz, amit „apostolkodásnak", az apostolkodás eszközeinek nevezhetünk: a lelkipásztori beszélgetés, tanácsadás, jegyesoktatás, a keresztelendő gyermek szüleinek és keresztszüleinek oktatása, — általábon véve minden lelkipásztori munka, amellyel mintegy „kívülről” próbálunk behatolni az emberek leikébe, próbáljuk elhinteni azokban Isten Igéjének magvait. — Van azonban az „Úr útja előkészítésének” egy másik formája is: amikor az Isten számára az emberi lélek belülről elreteszelt kapuját próbáljuk felnyitni, illetve segíteni akarunk abban, hogy saját maga nyissa ki belülről lezárt ajtaját a kopogtató Istennek. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem" (Jel 3,20). Ez az emberi lélek belsejéből kiinduló „útkészítés" — a szavakon kívül elsősorban jó példával, imádsággal és áldozatok felajánlásával lehetséges. Buzgó lelkipásztorok egyik legnagyobb panasza, kísértése és néha reménytelenségüknek, elfásultságuknak is egyik legfőbb oka: munkájuk látszólagos hiábavalóságo, sikertelensége. Jogosnak érzik, hogy legyenek szép, lelkipásztori sikereik, hogy munkájuk, áldozatuk, imádságuk, buzgó fáradozásuk ne legyen hiábavaló. Egyébként is az emberi élet egyik fő éltető eleme: tenni, alkotni, valami szépet, valami nagyot Istenért — emberekért. Szeretnénk fontosak lenni mások előtt. Szeretnénk, ha úgy éreznék az emberek, hogy nem vagyunk a társadalom ingyenélői, hogy sok jót teszünk. Szeretnénk, ha istenképiségünk az alkotó-teremtő munkában is kibontakozna. Szeretnénk learatni a hivatásunkért hozott áldozataink gyümölcseit, azt mondani — jóleső érzéssel: Megérte! — Érdemes volt! — Érdemes volt vállalni a sok tanulást, a lemondást a házasságról, gyermekekről, családról, vállalni az engedelmességet az egyházi elöljárók iránt, érdemes volt sokat készülni egy-egy prédikációra, lelki- gyakorlatra, hittanórára. Ezzel szemben azt kell látnia számos buzgó lelkipásztornak, hogy — látszólag — minden fáradozása hiábavaló. A sikertelenség érzése nyomasztó teherként nehezedik rá és megbénítja alkotó erejét. Ilyenkor szeretne felkiáltani Simon Péterrel: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, — de a te szavadra kivetem a hálót!" (Lk 5,5). A következőkben P. M. Zulehner tanulmánya alapján (Pastoral: Entriegelung des Menschen, Theologie der Gegenwart, 23. Jg. ’80/3. 6—11.) szeretnék rámutatni ennek az általános lelkipásztori tapasztalatnak a veszélyeire és egyoldalúságára, — újból átgondolni a lelkipásztorkodás feladatát és célját, — és utalni arra az esélyre, amely ebben a látszólagos lelkipásztori tehetetlenségben tárul fel előttünk. 109
