Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Söveges Dávid: "Hát nem értitek, hogy nem a kenyérről beszéltem?" (Mai nyelvelméletek és a teológia)

lósa az élő beszédben vagy írásban, tehát annak konkrét alkalmazása. Nos, a szemantika és szintaxis a langue oldalán van, a pragmatika inkább a parole-ban — bár egyik sem kizárólagosan. Itt, a pragmatikában van a kommunikáció-elmélet alapja is: hogyan jut el egy közlemény a feladótól a címzetthez? Ez viszont a régi hermeutikával rokon.

Wittgenstein két elmélete

A nyelv jelrendszer jellegéből tudjuk legjobban megközelíteni Ludwig Wittgenstein (1899— 1951) két nyelvfilozófiai felfogását. Az „első” Wittgenstein a Tractatus logico-philosophicus (1921., magyarul 1963) szerzője, a Bécsi Kör tagja, újpozitivista. Célja egy logikailag, sőt matematikailag pontos nyelvet felmutatni, ahol minden szónak, minden állításnak pontosan megfelel valami a valóságban: az elemi tényeknek elemi szavak, a valóság relációinak a nyelvi relációk. Erre törekszik a nyelvi analízis. Ha ez megvan, akkor a nyelvi szó, kifejezés igaz. Ügy kell tehát a nyelvnek a valóságot leképezni, ahogy a műszaki rajz bemutatja a gép szerkezetét, vagy ahogy a térkép jeleinek pontosan megfelel valomi a táj részeiben. Nos, egy ilyen ideálisan elképzelt nyelv nem szólhat az istenségről, nem szólhat a teológiáról. Hiszen a teológia nyelvében nem lehet „verifikálni": a jelet a jelzettel összevetni, nem lehet arról beszélni, hogy egy állítás igaz-e vagy hamis. Még csak „íalzifikálni" sem lehet. Az ilyen beszédnek nincs jelentése. Az utolsó mondat a Tractatusban: „Amiről nem lehet beszélni, orról hallgatni kell”. Nevezhetjük ezt a felfogást szemantikai ateizmusnak.

Ez aztán nagy kihívás volt a teológia felé. Foglalkoztak is sokat vele a teológusok. Kimutatták, hogy a Tractatus elismeri, hogy létezik kimondhatatlan, a misztika, — de ez adva van, beszélni nem kell és nem lehet róla.10 Magának a szerzőnek is lehettek misztikus hajlamai: később évekig élt egy osztrák apátságban, mint kertész, a szerszámkamrában lakva, nagyon aszkétikus módon. Kimutatták, hogy igen is lehet filozófiai nyelven is beszélni Istenről, a valóságból kiindulva fel lehet építeni egy theológia naturalist.11 Kimutatták, hogy ebből a felfogásból nőtt ki a radikális és „lsten-halott"-teológia stb. De a nyelvészeknek nem kell ilyen távoli, filozófiai és teológiai vitákba bonyolódniuk, magának a nyelvelmélet területén is ki lehet igazítani ezt a túlzóan egyoldalú nézetet. Kissé úgy vagyunk vele, mint a másik analízissel, a pszichoanalízissel. Freud sok állítása borzolta a teológia művelőit, vitatkoztak vele, cáfolták. Közben a pszichoanalízis — Freud követői — tovább ment, és önmagától, nem a külső támadásokra igazította ki Freud elsietett és téves következtetéseit. A nyelvanalízis terén meg éppen abban a helyzeben vagyunk, hogy maga a szerző változtatta meg nézeteit, lépett tovább. Ez a „második” Wittgenstein.

A második világháború után Wittgensteint meghívták Oxfordbo, és itt áll elő újabb nyelv- elméletével egyetemi előadásaiban. Ezeket posztumusz adták ki saját és hallgatói feljegyzéseiből (Philosophical Investigations 1953.). — Wittgenstein első elmélete ellen nyelvi szempontból azt vethetjük ellen, hogy a jeleket túlságosan is az index és ikon síkján akarja elismerni. A térkép jelei, a géprajz vonalai csakugyan ilyenek. De a valóságos nyelvben legtöbb a szimbolikus jel. Aztán teljesen kiküszöböli a beszélőt, mintha a jelsor önmagában létezne, fennállna. A pontos megfeleléssel azért is baj van, mert a nyelv majdnem mindig absztrakt, csak a tulajdonnevek és a rámutatások konkrétak, a nyelv többi eleme több dologra is vonatkoztatható.

Mindezt megérzi a „második” Wittgenstein. Egy anekdota szerint egy futboll meccsen jött rá, hogy itt a „kéz” nem azt jelenti, mint az anatómiában, a „bíró” nem jogvéazett tisztviselő talárban, a „part” nem valami víznek a partja. A futballmeccsen a másik „nyelvi játszma” érvényesül, ahol ugyanazok a jelek más denotatumra vonatkoznak és másféle kapcsolatokban, szintaxisban lépnek föl. — A jelzett, a denotatum, amire a jel vonatkozik, továbbá a beszédhelyzet, a szituáció, melyben a beszéd folyik, szabják meg az egyes nyelvi játszmákat; persze, hogy van összefüggés közöttük, de a különbség lényegesebb. A „futó” szó mást jelent a sakkban, mint a könnyűatlétikában. „A futó hajszálpontosan startol" mondatnak csak az atlétikában van értelme, igazsága, — „A futó sakkot adott" kifejezésnek csak a sakkjátékban.

Ezek után jogos, hogy a vallási nyelvnek is legyen külön nyelvi játszmája, sőt többféle nyelvi játszma szövedékével is rendelkezhet. A középkori exegézis négyféle értelme a Szentírás magyarázatában igazában négyféle nyelvi játszma. A probléma itt a nyelv — és a teológia — számára, hogyan lehet az Isten denotatum? Bizonyára nem úgy vonatkozik a jel, a szó a tárgyra, ahogy a tapasztalati tárgyak esetében van. Hiszen a filozófiai nyelvben az analógia entis azt jelenti, hogy Istenről a „van" állítmány másként értendő, más kapcsolatban van a „van” az Istennel, mint más tapasztalati dolognál. A nyelvészet itt átvitt, metaforikus jelentésről beszél. Azt is tudjuk, hogy a jelzett, a denotatum nem feltétlenül tapasztalati, vagy éppen valós. Van az állításnak, a mondatnak okkor is értelme, ha nem98