Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Szilágyi Lóránd: A nemi jelleg tükröződése a zsidó-keresztény istenfogalomban

ennek az életnek célját (analógiája a szülői szeretet). De Szent Pál szavai Krisztusról, — az Atya „mindent általa és érte teremtett’’ (Kol 1,17) — nem hagynak kétséget afelől, hogy Krisztus, az isteni háromságos élet értelmét és célját önmaga személyének egységében összekapcsolva, hordozója lett az említett hitvesi, szülői és gyermeki vonatkozásoknak egyaránt, és így azokat az Istennel kapcsolatban csak oszthatatlan egységben tudjuk elemezni.6

Az isteni személyek közötti szeretetkapcsolat — ezt mindenképpen le kell szögezni — nem lehet teológiai vizsgálat tárgya, lévén hittitok, amelynek közelébe nem férkőzhetünk.7

Az üdvtörténet vonatkozásában azonban a családmodell említett kettőssége (hitvesi szeretet és szülői szeretet) egyaránt megélhetővé és megfogalmazhatóvá válik a hivő szemlélődés számára. A biblikus teológiai szóhasználat az Isten és Egyháza kapcsolatára alkalmazza a házastársi szeretet „misztériumát”, megsejtetve ezzel Isten és az emberiség kapcsolatának általános értelmét: a szeretetközösséget. A szeretetközösség célját azonban (az egyedi személy életszentségének, azaz üdvösségének előmozdítását) már inkább a házasság szülő és gyermeki aspektusai világítják meg nagyobb nyomotékkal, ezért a továbbiakban ezen a vonalon kívánunk haladni (vö. „Fiaim ... a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek" Gál 4,19).

Eljutottunk tehát odáig, hogy a nembeliség kérdését tovább pontosíthatjuk: nevezetesen nem külön az isteni személyekben keresünk férfi és női vonásokat, hanem a férfi -j- nő = ember képlet alapján elemezzük az egylényegü Isten hozzánk fűződő kapcsolatának férfi, anyai és gyermeki vonatkozásait, amelyek megélése és tudatosítása a kegyelmi élet mindenkori fejlettségi szintjének függvénye.

a) A világegyetem létbeszólítása, a teremtés fenntartása és kibontása kozmikus méretekben az imént felvázolt csaiádmodellen belül inkább az a p a létesítő, szervező, „kifeié élő” karakterének felel meg. (Ennek az istenképnek önmagában — mint látjuk — a személyes kapcsolatteremtő jellege eléggé háttérbe szorul, ezért önálló vallási megjelenése esetén csak a deizmus kezdetleges istenhitét jelentheti.)

b) A hivő értékelésben a fent vázolt teremtő és gondviselő tevékenység csak akkor ölt anyai jelleget, ha a lét általános feltételeinek megteremtésén túl oz egyedi személy is megtalálja benne a „nevén szólítást”, az ő egyedi létére való igentmondást, azaz a személyes szeretetet. Ennek a személyes szeretetnek közvetítője az egyház, amely a Teremtővel való egységéből meríti mindama igazságok ismeretét, amelyek otthonná tehetik a kozmoszt, és a Megváltóval való egységéből azt a szeretetet, amellyel a háromságos Isten édesanyaként akarja megismertetni magát velünk a bennünk lakó Lélek által. Egyértelmű bizonyítékai az egyház személyekre irányuló „konkrét” szeretetének a szentségek, amelyek nem is vehetők fel másképpen, mint egyénileg: egyéni válaszul az egyént hívó szeretetre.

Ei kell fogadnunk, hogy bár Isten minden emberi személy Atyja, mert életadója és gondviselője, de az ember életének „szeretettsége", istengyermeki hivatása mellett az igazi bizonyíték az, ha az egyház, mint édesanya is magához ölelheti a keresztségben és minden szentségében.

Hogy pedig az egyház szeretete Isten szeretete, arról a 2. Vatikáni zsinat ismételten és ünnepélyesen tanúbizonyságot tett. Tette ezt azon a jogon, hogy kezdettől elfogadta, megőrizte és továbbadta oz erre való küldetést. „Az egyház az üdvösség egyetemes szentsége, amely megnyilvánítja és valóra váltja Isten emberszeretetének titkát. Isten Igéje ugyanis, miután minden általa lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes ember mindnyájunkat üdvözítsen, és egybekapcsolja ... az egész mindenséget. Urunk célja az emberi történelemnek. Ő az emberi nem középpontja, valamennyi szív öröme és sóvárgásainak beteljesedése. Öt támasztotta fel Atyja a halálból, Öt dicsőítette meg és ültette jobbjára, megtéve őt élők és holtak bírójává. Leikével éltetve és egyesítve vándorlónk az emberi történelem beteljesedése felé... Maga az Úr mondja: „Én az Alfa és Omega vagyok, az első és utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,13). (Lel ki pásztori rendelkezés az Egyházról, Bp. 1967. 70. I.). Sikerült talán bizonyítanunk, hogy egyrészt a deizmussal szemben az egyház istenképe sokkal melegebb és otthonosabb, másrészt azt, hogy az Isten és ember élet- közösségének munkálása az istenember történelmi továbbélésének, az egyháznak elsődleges küldetése és hivatása.

Napjainkban nem kevés azoknak a száma, akik az egyházat merőben emberi képződménynek tekintik, és annak tanító és kegyelemosztó illetékességét kétségbe vonva akarnak bensőséges kapcsolatot kiépíteni Istennel. Épp ezért meg akartuk láttatni, hogy ez a tendencia ellenkezik Krisztus tanításával és rendelésével (Lk 10,16; Jn 10,7), mégpedig azért, mert súlyosan megnehezíti a hit értelmi, akarati és érzelmi összetevőinek helyes tartalmi és egyensúlyi kibontakozását. Szent Ágoston mondása szerint — „Amennyire szereti valaki Krisztus egyházát, annyira övé a Szentlélek."

94