Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A házasság felbonthatatlanságának jogi és teológiai értelmezése
E reflexióban egyfelől a történelem folyamatában változó, alakuló egyház jelenti értelmezésünk kiinduló pontját, másfelől az adott szituáció, a történelmi jelen, amelyben az egyház tanítása a nagykorúsodó emberi tudattal találkozik. Tisztázott dolog, hogy a „változó” egyház nem „elváltozó" egyházat jelent. A változás a biológiai fejlődés szervességéhez igazodik, amint azt a mustármagból kifejlődő fa evangéliumi analógiája is érzékelteti (Mt 13,31). Lassan tudatosul az egyházban a dinamikus gondolkodásmód. Jellemző példája ennek a „dogmafejlődés" fogalma. Úgy tűnik azonban, hogy a dinamikus-evolúciós-perszonális szemlélet fölszívódása, integrálódása épp az egyházjogban a leglassúbb, pedig annak kellene Isten népe szolgálatában talán a legrugalmasabban alkalmazkodnia korunk igényeihez. Vannak, akik már elfogadják az egyházban a „dogmafejlődés” eszméjét, de nehezen akarják elfogadni a „jog fejlődését". Nyilván azért is, mert ez a fejlődés — az egyház jövője — a nélkülözhetetlen jogi kereteken belül várhatólag nagyobb teret nyit majd a „Lélek egyházának”, az önálló lelkiismereti döntésnek és a szeretetnek.'2 Az egyházjog fejlődése feltehetően szélesebb körben veszi majd figyelembe a különféle jogrendszerek tapasztalatait. De bármilyen jogrendszert adoptál is, egyre sürgetőbbé válik az igény arra, hogy „az álljon nyitva a múltból fakadó új ösztönzéseknek és a jövőben lehetséges új fejlődésnek" — fogalmazza meg Őrsy László.3 Egyházjog és teológia A keresztény házasság értelmezése mélyen gyökerezik. Szükségessé teszi az egyházjog és a teológia viszonyának felülvizsgálását. Ennél a szembesítésnél derül ki, milyen nagy különbség van a társadalmi jog és az egyházjog között. Az előbbinél a társadalmi törvényeken és az állampolgárok külső cselekedetein van a hangsúly. A közösségi élet kapcsolataiban az ún. „joghézag" a minimálisra csökkenthető. Az emberi tapasztalatokra a jog újra meg újra kénytelen reagálni az igazságosság és ésszerűség követelményei szerint. A törvényhozás ügyel arra, hogy az egyik törvény ne üsse a másikat, hogy bizonyos belső logika érvényesüljön a törvények kimondásában és arányosság a büntetések kiszabásában. De vajon ki- mondta-e már valaki, hogy mit jelent a „joghézag” egyházi vonatkozásban? Zirkel felhívja ugyan a figyelmet arra, hogy a házasságjog területén egyre több „joghézag" fedezhető fel.4 De itt nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az egyház egész belső élete Isten Leikével, kegyelmeivel, szentségeivel és lelkiismereti fórumával egészében kiesik a jog közvetlen fennhatósága alól és csak közvetve, legfeljebb másodlagosan válik a jogi megfogalmazások témájává (pl. a szentségek). Ebben a tekintetben Isten országának egész belső élete misztériumszerű, és egy hatalmas, feloldhatatlan „joghézagot" jelent. Az egyházban a „belső” megelőzi a „külsőt", s a külső előírásoknak alkalmazkodniok kell a belső élethez. Krisztusba oltott létezésünket a dogmatika világítja meg. A keresztény cselekvésre ezt a morálteológia alkalmazza, a hívek közösségének vallási életére vonatkozóan pedig a pasztorálteológia viszi tovább. Az egyházjog rendező szerepe ehhez kapcsolódik. De vajon elég szervesen és kellő önkritikával? A szervességet illetően a hagyományos álláspont kétségeket támaszt. Amikor pl. egy régi, rangos egyhózjogi tankönyv a dogmatikát „segédtudományának” nevezi,5 akkor erről óhatatlanul a főnök—segéd relációra gondolunk; és még jó, ha nem hatolunk mélyebbre a szókép jelentésének latolgatásában. Az erkölcsteológia közeli múltjából szintén emlékezetes, ahogyan egyes kérdésekben — mint a házasság is — a moralista engedelmesen meghajol, és megfellebbezhetetlen tételként veszi át egy legalista szemléletű kor elvárásainak megfelelően a jogi kánonokat. Hosszú időn keresztül számított védett területnek a jog az egyházban, mely nehezen fogadta el a kritikát s csupán az engedelmességengedetlenség alternatíváját ismerte. Ezzel magyarázható, hogy az egyházjog kódexe olyan kánonokat is konzervált, amelyek nyilvánvalóan a távoli múlt szituációit veszik figyelembe és azokra adnak választ. Ilyen az 1083. kánon, amely a személlyel kapcsolatos tévedés (error in persona) házasság-érvénytelenítő esetének jellemző példájául a tévedésből szabadnak tartott rabszolgára utal.5 Ami pedig az önkritikát illeti, bizony ennek jelei is jóformán csak a jelenben mutatkoznak. A párizsi Institut Catholique 1974-ben tartott kollokviumának egyházjogász résztvevői például testületileg kérték az 1012. kánon megváltoztatását.7 Eszerint ugyanis két megkeresztelt személy között egyházjogilag érvényesen megkötött házasság minden további nélkül szentségi jellegű. Az egyházjog folyamatban lévő reformja türelemre inti a várakozókat. Mégis sokakban fölébred a kérdés: vajon ebben a várva várt újrafogalmazásban képviselve van-e a dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcsteológia és a lelki- pásztorkodástan? S tekintetbe veszik-e a reform munkáiéi a liturgia termékeny példáját, amely az „állandó részek" mellett bizonyos esetekben a „változó részeket" is beiktatja? Mindez reménnyel teli várakozás. Az azonban több morálteológus és előretekintő egyház- jogász szerint is igen biztató tény, hogy az egyház legfőbb házasságügyi bírósága, a Rota 73
