Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Ratzinger, Joseph: A liturgikus megújulásról
egyre legyőzhetetlenebb erővel köt engem három olyan meggyőződéshez, amely a kereszténység velejét alkotja: az Ember egyedülálló értéke az Élet nyílszerű csúcspontján; a katolicizmus tengelyhelyzete az emberi aktivitások összpontosuló nyalábjában; s végül a feltámadt Krisztus lényeges funkciót tölt be a teremtés központjában és csúcspontján. Ez a három elem oly mély és annyira egybeszövődő gyökereket fúrt le (és továbbra is mélyít) szellemi és vallási látásom egész szisztémájába, hogy most már lehetetlen volna kiszakítanom ezeket a gyökereket —• anélkül, hogy el ne pusztítanék mindent. Bizony (és éppen eszmevilágom egész struktúrájának erejével) ma még elszakíthatatla- nabbul a hierarchikus egyházhoz és az evangélium Krisztusához kötődve érzem magam, mint bármikor az életem akármelyik pércében. Számomra Krisztus még sosem mutatkozott ennyire valóságosnak, személyesnek és hatalmasnak. Hát hogyan lehetne azt hinni, hogy rossz az az irány, amelyet vállaltam?... — 3. Azt teljesen elismerem, hogy marad tény az, hogy Rómának meglehetnek az érvei, hogy azt gondolja: a kereszténységről alkotott látásmódom a jelenlegi formájában még korai, vagy nem teljes, és hogy ennek következtében jelenleg nem lehetne terjeszteni kellemetlenségek nélkül. A külső hűség és engedelmesség ilyen fontos pontján akarom egészen kifejezetten biztosítani önt (igazában ez a levelem lényeges tárgya), hogy bizonyos látszatok ellenére is elhatározásom, hogy ,az engedelmesség fia' maradok. Az evidens, hogy nem állhatok meg kutatni-keresni a magam számára (enélkül belső katasztrófa szakadna rám és hűtlen lennék legmélyebben szeretett hivatásomhoz). De (és már hónapok óta) nem foglalkozom eszméim propagálásával (hanem csak személyes elmélyítésével). Ezt a magatartást nagyban megkönnyíti számomra az, hogy ismét közvetlen tudományos munkával foglalkozhatok. Csakugyan remélhetem, hogy Európától-távollétem egyszerűen megszünteti körülöttem azt a lázas izgulást, amely önt legutóbb nyugtalanította. S ebben az irányban mintha a Gondviselés tárná ki kezét énfelém. Ezt abban az értelemben mondom, hogy a New York-i Wenner-Gren (volt Viking) Alapítvány, amely engem ide küldött (mellesleg ez az Alapítvány tartotta fenn a háború után P. Schmidt Anthropos nevű kiadványát), máris arra kér, hogy a lehető legtovábbra hosszabbítsam meg amerikai tartózkodásomat; s ezt azért kérik tőlem, hogy itt tökéletesítsem és tágítsam ki munkám eredményeit. — Mindez segít, hogy időt nyerjek és teljesen tudományos munka felé irányulva fejezzem be pályafutásomat... és életemet. Elgondolásom szerint — ismétlem — ezek a sorok csak lelkemet tárják ön elé, és nem is várok rájuk semmiféle választ. Lássa meg bennük csak annak bizonyítékát, hogy teljesen számíthat rám az Isten Országáért folyó munkában, amely az egyetlen dolog, amit látok és ami engem érdekel a tudományon keresztül. Őszinte tisztelettel, in Xto filius (fia Krisztusban): — Teilhard de Chardin". A LITURGIKUS MEGÚJULÁSRÓL A liturgikus megújulás a zsinat legszembetűnőbb eredménye. És éppen ez a határozat, melyet annyira kívántunk és nagy örömmel üdvözöltünk, vált az ellentmondás jelévé. Bizonyos, hogy aki komolyan foglalkozik a keresztény istentisztelet valóságával, az nem vonhatja kétségbe, hogy ezen a területen nagy és fontos dolog történt. A liturgikus megújulás két alapvető elemével szemben támasztott és ismételten hangoztatott ellenvetéseket pedig felületeseknek és oda nem illőeknek fogja találni. A népnyelv használata ellen azt az érvet szokták felhozni, hogy a misztériumhoz a rejtettség illik, s ez a tapasztalata minden vallásnak, amikor a szent dolgokat szent nyelv használata által a titok fátylával fedi. Továbbá az istentiszteleti nyelv az egész egyház egyetlen nyelve, az a kötelék, amely kontinenseket fog át, miközben a nyelvi élményben tanúskodik a katolikusoknak az egész földkerekségen jelenvaló horizontális egységéről; ugyanakkor ez az a fonál is, amely visszafelé, vertikálisan köt egybe minden idők keresztény imádságával, és állít bele minket azoknak a híveknek áttekinthetetlen sokféleségébe, akik előttünk és velünk azonos módon dicsérték Istent, egy és ugyanazon a nyelven. — A másik ellenvetés a közösségi jelleget kifogásolja, és a szent csendre esküszik, mert ez méltóbb a titokhoz, mint a hangos szó. A hallgatást tartja fontosnak, mert benne Isten hangja jobban kivehető, általa megvalósulhat az Úrral való találkozás. A közösségi istentisztelet megszakítás nélkülisége, a szüntelen ének és imádság, felállás, 39
