Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: Huszonöt éve halt meg Teilhard de Chardin
val késztette engedelmességre a gyermekeket; a kor szokása szerint sosem ült fotelbe, hanem mindig csak szék szélére, szinte mentegetőzve, hogy ekkora helyet foglal el a többiek elől ... De bölcsessége olyan útra indította Pétert, amelyet akkor az édesanya sem láthatott előre: „Óriási erő annak felismerése, hogy az .evolúciónak' minden erőfeszítése az Istenszeretet igazolására és kibontakozására vezethető vissza. Már anyám is ezt mondogatta. De egész életem kellett ahhoz, hogy ezt az igazságot szervesen építsem világképembe" — írja majd később, egyik levelében. — „Áldott és szent édesanyám, neked köszönhetem lelkem legjobb részét” — sóhajt majd 1936-ban, amikor megkapja anyja halálhírét. Elnézem a Sarcenat-i egyik pasztellképet, amely a hároméves Péterkét ábrázolja. Hatvan- kilenc éves korában ő maga így ír erről a kisfiúról, idézve egy 1917-es írását is: „Bármily messzire nézek is vissza gyerekkoromba, belső életemben semmi sem mutatkozik annyira jellemzőnek és otthonosnak, mint valami .Egyedül Elegendőnek és Egyetlen Szükségesnek' vágya vagy ellenállhatatlan igénye... Ez nem képzelt vagy kiagyalt história, hanem annak a pszichés alapnak valódi munkája, amelynek biológiai vezérfonalát és hitelességét az igazolja, hogy mindig ez dolgozott minden átalakulásom és növekedésem mélyén ... De abból indult ki, ami csak leginkább megtapintható és konkrét létezik a Dolgok Szőttesében, hogy aztán mindent meghódítson és elérjen mindent... S ez általában abból állott, hogy birtokoltam — vagy elgondoltam — valami igen értékes, szilárd és változhatatlan tárgyat... Ez a tárgy néha egy-egy fémdarab volt; máskor meg — ellenkező végletbe csapva át — a Szellem-Isten gondolata boldogított... Ismétlem: szüntelenül így volt. Már akkor is legyőzhetetlen igényem, éltető és megnyugtató vágyam volt, hogy iolyton-tolyvást ott pihenjek Valami foghatóban és véglegesben. S ezt a boldogító Tárgyat mindenütt kerestem. Belső életem története: ennek a keresésnek története, amelynek útjai egyre egyetemesebb és tökéletesebb valóságokat akartak megközelíteni. Amióta csak ismerem magamat, lelkem mélyén mindig teljesen ugyanabban az irányban és hajlíthatatlanul fejlődött ez az alapvető vágy ... Félrevonultam és szemléltem, birtokoltam az én ,Vas-Istenemet', belemerültem drága létezésébe. — Igen, ezt mondom: a Vas. S még ma is rendkívül élesen látom .bálványaim’ sorát: ha falun voltunk, ekeszorító-kulcsot rejtegettem nagy gondosan az udvar egyik sarkában... Később különféle gránát-szilánkokat, melyeket nagy élvezettel szedegettem fel az egyik szomszédos lőtéren ... Ma sem álihatom meg, hogy ne mosolyogjak ezeken a gyereksége- ken. De ugyanakkor el kell ismernem, hogy ebben az ösztönös hajlamomban, amely egy fémdarab imádására késztetett, már ott volt egybegyűjtve valami velem született erőnek feszülése s ezzel együtt a hajlamok egész sora. Lelki életem teljes egésze nem más, mint ezeknek az igényeknek kibontakozása... Hogy miért a Vas?... Csak azért, mert gyerekes élményem számára semmi sem lehetett annyira kemény, olyan súlyos, ellenálló és maradandó, mint ez a csodálatos szubsztancia... A szilárd maradandóság: kétségtelenül ez volt számomra a Lét alapvető jellemzője ... Az Abszolútnak tapintható formában való ilyen kezdeti megtapasztalása ... A Teljesség érzéke, amely már világosan egyénivé vált bennem és kielégülést keresett egy határozott Tárgy megragadásában, amiben összpontosítva lehetne a Dolgok Lényege .. . Hosszú évek tapasztalata és elmélkedései során pontosan ezt kellett meglátnom a Világ kibontakozásának Pólusán! — De egy vasdarabtól még messze van az ,Ómega-Pontig'... S lassacskán saját káromon kellett megtapasztalnom, hogy az a Szilárdság, amiről akkoriban álmodoztam, mennyire nem valami .lényegnek', hanem .összpontosu- lásnak' eredménye. Gyermeklelkemet micsoda reménytelenség járta át (sosem felejtem el), amikor egy szép napon megállapítottam, hogy a Vas kopik és megrozsdásodik ... Aztán a Vasat a Kvarc váltotta fel; és kétségtelen, hogy éppen ilyen tapogatódzásaim során nyílt kapu a Növényvilág és a Természet hatalmas épületei felé: s én észre sem vettem, hogy kezdek két lábbal lépni a Világba. Végül mindent csak az Egyetemesnek távlataiban tudtam már szeretni" ... — Péter később is számtalanszor vissza fog térni a családi házba, Sarce- nat-ba; nemcsak azért, hogy övéivel találkozzék, hanem hogy szinte újra és újra magába szívja az áldott gyermekkorra emlékeztető szülőföld erőit. Sok-sok utazása és kutató-expedíciója közben Auvergne hegyei és erdei jutnak eszébe, valahányszor majd egy-egy hasonló vidéken megy át. 1892 áprilisában jut Péter a jezsuiták egyik kollégiumába, Notre-Dame de Mongrében. Kitűnő tanuló volt, többször nyert első díjat többféle tantárgyban is. „Ott oltódott belém a Jézus-Társaság vírusa . . . Fiatalos viták kora volt. De az az időszak is, amikor kezdtem szigorúbb lenni magammal szemben, vagy inkább: bensőleg erősködni.” A Mongré-i jezsuiták valami fontosabbat is adtak Péternek, mint a hagyományos nevelést: megadták neki a hivatást a Jézus Társaságba. Tizenhét éves korában az erkölcsi és lelki tökéletességre törekvése megfelelt annak az Abszolút iránt mutatkozó szenvedélyes vágyának, amelyet az ásványvilágban érzett. S ha ez így volt, hát miért csodálkoznánk, hogy gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után jezsuita noviciátusba lépett? (1899. március 2.). „Jezsuita hivatásomat az dön32
