Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TÁVLATOK - Felelős liturgikus közösség
biztosabban Hozzá ... — Mindkét túlzás abból a gyengeségből fakad, hogy keresztény közösségeinkben megszoktuk a .liturgikus alultápláltságot' és sokszor szinte beletásulunk szertartásaink igénytelenségébe" (Bürgerliches Ritual und kirchliches Ritual, Concilium 1978/2. 80—86.). Hogy a liturgia tennivalóit napjainkban helyesen ítéljük meg, Kavanagh szerint két alapelvhez kell igazodnunk. — 1. Lássa be a mai keresztény közösség, hogy liturgikus vonatkozásokban (egyebekben sem!) nem támaszkodhat kizárólag saját eszközeire, és nem zárkózhat el az evilági élettől. — 2. A keresztényeknek is el kell fogadniuk a világ tapasztalásait, a tudomány, a művészet, az ipari társadalom ízlését, számolniuk kell a munkaidő beosztásaival, az esti tévénézéssel, a gyakori utazásokkal és egyéb mai szórakozásformákkal is. A mai ember ugyanis csak saját kultúrájából kiindulva képes értelmezni az evangéliumból fakadó életmódot; ebből az értelmezésből nem hagyhatjuk ki az adott nép nemzeti irodalmát, művészeti problémáit vagy éppen tragédiáit. Mindezt foglaljuk tehát bele az igeliturgiába, az eukarisztikus és egyéb liturgikus könyörgésekbe. LITURGIA ÉS BETELJESEDÉS. — E néhány gondolatból is kitűnik, hogy „a liturgia indukciós erejénél fogva képes új létet teremteni, felemel az isteni létrendbe és megadja azt a felszabadító erőt, hogy necsak kultikus jelenlétünket, hanem egész életünket is az emberi közösség anyagi-szellemi-lelki üdvösségére állítsuk be ... A liturgia tehát — Gelineau szavaival összefoglalva — az emberi cselekvés teljességére irányul, arra, hogy a szimbolikus cselekmények a végső célnak megfelelő valóságos tettekké váljanak." (Die Feier... 139.) Egy konkrét liturgikus közösség Isten akaratát úgy aktualizálja, hogy közreműködésével egy új történeti valóság bontakozzék ki. Ezért az új történelemért a liturgikus események tudatos részvevői mindig felelősek. A liturgia tehát nemcsak egyes jeles napoknak ünneplése, nemcsak egyes szentségeknek felvétele, — mégcsak nem is „rendszeres misehallgatás", hanem átfogóan célirányos tevékenység. A keresztény kultusz nemcsak a múltról emlékezik meg, hanem a megígért jövő felé is fordul, feltárja a történelem beteljesedését. A szentségek nemcsak az egyháznak, hanem Isten egész megváltott népének jelei. — Isten népe ugyan már felszabadult Krisztusban, de ez a szabadsága csak a végső időkben válik teljessé. Az Ür napjának húsvéti asztalközössége így fokozatosan készíti elő az emberiség végső nagy ünnepét. (Széli) A BIBLIA, mint Isten Szava számomra leírva az élet könyve is, életem könyve. Életem minden napján találkozom Istennel, nemcsak a breviárium imáiban, és nemcsak a Szentmisében, érzem, hogy Ö irányítja életemet, hogy Ö, a Szeretet (1Jn 4,8; 16.) szeret azokon a felebarátaimon keresztül, akik engem szeretnek. Ö szól hozzám közvetlenül lelkiismeretem szavával, és ha lelkiismeretem tévedne, stabil támpontként mindig ott van számomra az írásba foglalt isteni Ige. Talán ez táplálja keresztény — krisztusi — optimizmusomat, hitemet és ez ad bátorságot, ez a helyesen hallott isteni Szó, követni Őt, aki a Lélek irányításával képes engem is küldeni: „Indulj Te is, és tégy tanítványommá minden népet..." (Mt 28,19). És ha életem néha sivataggá válik, akkor az egyház, a Biblia, mint forrás számomra az oázis, amelynél mindig felüdülhetek, és új erőre kaphatok. De nemcsak ital a számomra, hanem mindennapi kenyerem, lelki táplálékom, transzcendentális rendeltetésemhez pedig az élő Isten élő Igéje, keresztény igehirdetésemnek fundamentuma, amely számomra az első megismert, tiszta szeretet. Ebből ismerem az „Utat”, amelyen járok, az „Igazságot", amelyet szeretek és az „Életet", Jézus Krisztust. Mert Istent megismerni annyi, mint ismertnek lenni előtte (Ám 3,2) és saját létünk forrásaként találni rá, mert Jézus a mi Istenhitünknek és felebarátaink iránti szerzetünknek az alapja. Szava, élete, halála és feltámadása nyitják meg számunkra az utat Istenhez, akitől várhatjuk az életünk értelmét: az üdvös jövendőt (Fii 3,12—13). De választ kapunk arra is, hogyan szeressük Istent, hogyan teljesítsük a „főparancsot", hogyan szeressük felebarátainkat? És kérdésünkre a természetfeletti válasz, a megtestesült isteni Igének válasza: „Amint én szerettelek titeket...” (Jn 13,34). És ha a Szentírást Isten Igéjének mondjuk, mindig Jézus Krisztusra utalunk... Megtaláljuk benne az örök Krisztust, aki ugyanaz tegnap, ma és holnap. Benne találkozik az Ó- és az Újszövetség; az Ószövetségben az Újszövetség rejtőzik, és az Újban az Ószövetség tárul fel, és mindez O-általa, Ő-vele és Ö-benne. És mindezeket „tanulságul írták meg ..." (Rám 15,4), hogy könnyebben megismerhessük Jézus igazát: „Szavaim lélek és élet" (Jn 6,64). ,, Kovács Janos 30
