Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TÁVLATOK - Felelős liturgikus közösség
a Jézusnak az önátadását jelzi, aki nemcsak egyért, hanem sokakért, mindenkiért áldozta életét. Az eukarisztikus áldozatot és minden liturgikus cselekményt akkor ünnepelünk igazán, ha egybe kapcsoljuk a testvéri szeretettel, — továbbá ha szentségi gyökerei is vannak a testvéri szeretetnek, akkor tudjuk csak igazán vállalni az önátadás és a vele járó lemondás annyiféle fajtáját — vallja Eugen Walter a liturgia testvéri közösségéről. Az egyház felfigyelt arra is, hogy korunkat a jelek újrafelfedezése jellemzi. M. Merleau- Ponty filozófus meglátásaira építve Edward Schillebeeckx a szentségi és liturgikus jelekben az Istennel való személyes találkozás jellegét hangsúlyozza. A szellemi cselekvésnek látható kifejezője a test, — belső szándéknak, szerető közeledésnek a jele pedig az ajándék. Krisztus szentségei azonban nemcsak jelzik szeretetét, hanem az ő isteni erejénél fogva megvalósítják azt, amit jeleznek: az ember evilági és végső üdvösségét (realizáló jelek). Ezekben a szentségi jelekben találkozik Krisztus továbbélő közösségével, egyházával —■ írja E. Schillebeeckx (Christus, Sakrament der Gottesbegegnung, Mainz, 1960. 89.). — A zsinat a szentségi jelnek ezt az emberi dimenzióját hitelesítette, és így rámutatott arra is, hogy a liturgiát miként illesszük be emberi élményvilágunkba. TEVÉKENY KÖZÖSSÉG. — Számos német- és franciaországi templomban kérdőíveket osztottak ki, hogy mit kívánnak a hívek a szentmiséktől és a liturgikus együttléttől. „Majdnem minden megkérdezett elsők között a tevékeny, közösségi részvételt igényli" — állapítja meg O. H. Pesch (i. m. 110—111). Hiányolják a keresztény szeretetet, azt ugyanis, hogy sokan eszik az Úr testét anélkül, hogy egy ujjal is segítenének a másikon. — Akik az Úr asztalához járulnak, azok közül sokan — farizeus módon —, különbnek tartják magukat, sértődé- kenyek, érzékenyek, ahelyett, hogy ők keresnék a megbocsátás, a kiengesztelődés útját. — Kívánják a hívek, hogy a liturgikus ünneplésben teremtsék meg az életközeli részvételt, legyenek csendben, belső áhítatban, de mégis a közösséggel együtt ünnepeljenek. Az igehirdetések emelkedjenek túl a napi problémákon, adjanak átfogó életelveket is. — „Kapjunk biztatást, kérjük az erőt, hogy megbocsássunk egymásnak, a jelenlévőknek és a távollévőknek. Vigasztaljuk egymást, tápláljuk egymásban a reményt, hogy közösen mindent újra kezdhetünk”, — foglalja össze tömören a válaszokat O. H. Pesch. A hívek véleménye tehát azt mutatja, hogy a világban és világért élő egyház — amint ezt már a Gaudium et Spes is hangsúlyozza —, igen érzékeny a közösségi találkozásra, a világ eseményeire; mindez visszahat a hívek liturgikus életére is. — „Az egyetemes könyörgések újraéledése nyilvánvaló és figyelemreméltó példája a liturgia új iránykeresésének, — hangoztatja J. Gelineau egyik írásában, majd így folytatja: Ha együtt imádkozunk az eg> ház, a világ időszerű szándékaira, ez annyit is jelent, hogy hirdetjük: a keresztényeket komolyan és mélyen érdeklik a társadalmi és világ-események. Tudomására hozzuk így a világnak, hogy az ige és a szentség liturgiája azt a világot akarja az üdvösség felé vezetni, amelyben élünk" — (Die Feier der österlichen Befreiung, Concilium, 1974/2. 138.). A hivatalos liturgikus könyvekben különféle miseformulákat és imádságokat találhatunk a világ különböző eseményeire és szándékaira, így például a világ békenapjára, a háborús menekültekért, a tömegközlési eszközök világnapjára, a világ éhezőiért stb. „De milyen gyakran halljuk a megjegyzést: mindez még nem lakatja jól az éhező milliókat, nem szünteti meg az igazságtalanságot. A liturgikus békecsók még nem akadályozza meg a vetélkedést, nem gátolja meg az irigységet, és a közös bűnbánati liturgia sem old fel minden konfliktust. Valóban — vallja Gelineau — a rítusok csak közvetítők és előkészítők az igazi szeretet megvalósítására; fellazítják a lelki talajt és kegyelmeikkel hősibb tettekre, lemondásokra indítanak.” Ma az a kérdés tehát, felszabadítottuk-e már kellőképp a liturgiában rejlő, tettekre indító erőt. Biztos, hogy az eukarisztikus és egyéb könyörgéseinkben nemcsak feltárjuk környezetünk ügyét, hanem a liturgia résztvevőiből egyre jobban árad az a közösségi összefogó erő is, ami egybekapcsol a társadalommal, annak eseményeivel. A liturgia cselekvő résztvevőinek — legyenek akár a szocialista társadalmak, akár a jóléti társadalmak tagjai, vagy éljenek a harmadik világ elnyomottjai között, — olyan felfogásban kell összegyűlniök az Úr asztalánál, hogy a világban tapasztalható társadalmi igazságtalanságok nyugtalanítsák, sokkolják őket. — „A liturgia ma azt is feladatának tekinti, hogy a keresztények lelkiismeretét érzékennyé tegye a társadalmi-politikai felelősségük iránt" — hangsúlyozza ismételten Gelineau. — Konkréten lebontva ez azt jelentheti, hogy a helyi egyházokban, minden egyes liturgikus gyülekezetben alakítsák ki az együttérző lelkületet az elesettekkel, a kisemmizettekkel, a szenvedőkkel —, legyenek azok akár mellettük ülő padtársaik, vagy egy távoli világrész lakói. Az együttérzés és a jószándék felindítását továbbá össze kell kapcsolni javaink és erőink tényleges megajánlásával. 28
