Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
badságát, miközben szolgálatukra állnak - ahogy Szent Pál mondja: örömük szolgálói (vö. 2Kor 1,24). Ugyancsak Pál figyelmeztet rá: Nem az az egyház vezetőjének a feladata, hogy kioltsák a Lelket, hanem, hogy mindent megvizsgáljanak, és ami jó, azt megtartsák (vö. 1Tesz 5,12, 19-21.). A megújulás kritériumai A Szentlélekről tudjuk, hogy ő sohasem saját képességünk, vagy erőnk, nem saját hatalmunk, vagy egyéni adottságunk. Nem, mert ő mindig és csakis az Isten ajándéka. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor minden bizonnyal sokkal megfontoltabban, óvatosabban járunk majd el, ha a mai megújító, karizmatikus és pneumatikus törekvésekről, mozgalmakról, vagy azok képviselőiről kritikát mondunk. Krisztus megadta egyházának alap-struktúráját. Ez az alap-struktúra hierarchikusan épített. Akik a vezetők karizmáját kapták, súlyos, felelősséggel járó ajándékot kaptak. A sok színt az egyházi élet palettáján nem szabad a semlegesítő szürkével átfesteni. A kinek-ki- nek juttatott kegyelmi ajándékokat integrálni kell a közösség életében. Mindenki azt adja, azt nyújtja a közösség építésére, amit a Lélektől kapott, ki-ki a saját karizmájának ereje és mértéke szerint. A vezetői hivatalok felelős viselői — püspökök, plébánosok, hitoktatók — nemcsak arra kaptak kegyelmi ajándékot, hogy őrködjenek vagy nyesegessenek, hanem arra is, hogy harmonizáljanak, hogy integráljanak, hogy előmozdítsák a sokszínűség istenáldotta gazdagságát, hogy beépítsenek. a) Krisztus-központúság Ha néhány konkrét ismertetőjegyet akarunk fölsorolni, amelyek alapján a mai szentlelkes törekvéseket, de mondhatjuk úgy is, a Lélek irányította megújulást, kezdeményezéseket megítélhetjük, akkor az első helyre föltétlenül a Krisztus-központúságot állítjuk. Ezeknek a törekvéseknek lelkisége egyértelműen Jézus felé tájékozódik, bensőséges, személyes kapcsolat megélését szorgalmazza Jézus Krisztussal. Jézusban fedezik fel újra a kereszténységet, az egyházat, amely számunkra már nemcsak valamiféle ideológia, vagy „izmus”, nem csak intézmény, hanem találkozás Jézus velük és köztük élő személyével: fölismerik benne Megváltójukat, Mesterüket, Pásztorukat, az Utat, az Igazságot és az Életet. Tehát arról a Jézusról van itt szó, aki a hitnek a Krisztusa és nem például az ún, Jézus-mozgalom forradalmára, vagy a Jesus People vezetője. Ez utóbbi alakok igen sokszor puszta emberként, ha olykor idealizált emberként is állnak korunk fiataljai, keresői előtt. b) Szentirásos imaélet Ez az újfajta Jézus-kapcsolat szinte természetszerűleg hozza magával a másik kritériumot, nevezetesen az imaéletben, mindenekelőtt a szentírásos imaéletben való elmélyülést. Szinte betű szerint annak megvalósulását látjuk sokfelé, amit Szent Pál ajánl az efezusiak- nak: „Teljetek el Lélekkel, egymás között énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket, Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindenért Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának" (5,18—20). Különösen a fiatalok értékelik az ima bizonyos spontánabb jellegét, ami néha testileg is kifejeződik, például a közösség tagjai egymásba fogódznak épp a közösség jeléül, vagy fölemelik kezüket. Az imádságnak ez a stílusa — középúton a tisztán magánima és a szoros értelemben vett liturgikus ima között —, hozzájárul az imádság megelevenítéséhez, elmélyítéséhez a családban, a különféle közösségekben, a plébániai életben, de még a kolostorokban is. A spontán közös imádság nagy mértékben elősegítheti, hogy az emberek ismét megtalálják a hiteles, az életből fakadó ima értelmét, gyakorlatét, ki-ki a saját alkatának és közösségének megfelelően. Az ilyen őszinte önfeltárulkozás nyitva áll a Lélek indításainak. Ismeretes, hogy sokan idegenkednek az imádságnak ettől a formájától. Talán azért van ez, mert túlontúl hozzászoktunk a ritualizmushoz, a formalizmushoz, a szokás hatalmához az imádságban is, és így könnyen támadnak félelmeink, gátlásaink. Valamiképp félünk önmagunk lenni az Isten és az emberek előtt. Védekezési ösztönünk az érzelmesség negatívumát hangoztatva utasítja el azt, ami voltaképp hozzátartozik az imádság közösségi és személyes jellegéhez. Istennel való kapcsolatunkat valamilyen eltúlzott objektivizmusra való hivatkozással minél személytelenebbé akarjuk tenni. Pedig ez a közösségi „karizmatikus” ima legerőteljesebben épp Isten szavából, a Szentírásból, annak olvasásából táplálkozik. Jézus szavára kell utalnunk: „Az én szavaim lélek és élet” (Jn 6,63). És Jeremiás gondolata juthat eszünkbe: „Ha szavaid elém kerültek, csak úgy nyeltem őket. Kedvem telt szavadban és öröme szívemnek” (15,16). c) Egyháziasság Még egy másik jellemző vonásra kell rámutatnunk a valóban Szentiélektől ihletett, megújító törekvésekben — és ez is igen fontos kritérium: gyermeki szeretet az egyház iránt. Akik 24<$
