Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
Ki is ez a Lélek? Nézzük azonban inkább pozitíve a dolgot. Hogyan akarta az ősegyház hivő meggyőződését kifejezésre juttatni, azt ti. hogy Jézus, aki a földön járt, sok jót tett, meghalt és feltámadt, majd eltávozott a földről, — mégis jelen van, hatékony a benne hivők közösségében. A Szentírásból erre olyan választ kapunk, melyben látszatát sem fedezhetjük fel a későbbi teológiai vagy hatalmi hiánypótlék-magyarázatnak, illetőleg a túlzók felfokozott lelkesülésének. A válasz ez: Isten, Jézus Krisztus közel marad, jelen van egyházában, az emberek között az éltető Lélek működése által. Tehát nem csupán a visszaemlékezésben, hanem isteni erejében, mint Krisztus Lelke, mint a Szentlélek. Adhatunk-e definíciót erről a Lélekről? — Tudjuk, hogy volt és lesz is mindig ilyen dogmatikai törekvés. Mégis: ez a Lélek, a Szentlélek valami megragadható és mégis megfoghatatlan, hatalmas és ugyanakkor láthatatlan, valóságos és életfontosságú, mint a levegő, a tűz, a szél, és mégis titokzatos erő. Maga a Szentírás is a szél, meg a tűz szimbolikájával jelzi a Lélek jelenlétét és erejét. Mindkettő hat az emberre, lendíti, perzseli és pezsdíti — de nem helyettesíti az emberi erőfeszítéseket. Áthatja, felemeli saját törekvéseinket, közreműködésünket. Tüzes erő, mely éget és gyakran fáj is, de serkenti az életet, a növekedést. A Szentlélekkel kapcsolatos számos tévedés gyökere minden bizonnyal abból ered, hogy mitologikus módon elszakítják Istentől, önállósítják, különleges Istenként kezelik. Pedig olyan egyszerűen hangzik: Ű az Isten, aki megszentel, éltet, vigasztal, erőt ad. Egylényegű az Atyával és a Fiúval, ahogyan ezt 381-ben a konstantinápolyi zsinat megfogalmazta. Az egyházat megújító Lélek Lépjünk egyet tovább. Az egyházat megújító Lélekről kell szólnunk. Mielőtt erről a megújítási folyamatról — a Lélek és az egyház kapcsolatáról, a Léleknek az egyházban történő működéséről szólunk — ejtsünk néhány szót arról is, melyik egyházról, milyen egyházról beszélünk? — Rögtön előre kell bocsátanom, hogy nem fogalmi meghatározást, nem szoros értelemben vett definíciót keresünk. Ettől a 2. Vatikánum is tartózkodott. A zsinat is képekben, élő valóságban igyekezett az egyházat megragadni. A statikus szemlélet helyett a dinamikus nézést alkalmazva elmondhatjuk, hogy az egyház élő valóság, azaz mindig megvalósulóban van. Nem kész épület, hanem a közösségben, az újra és újra összegyűlök közösségében valósul meg. Mivel Jézust földünkön többé nem láthatjuk-hallhatjuk, ezért arra a történelmi áthagyományozásra vagyunk utalva, amelyet az egyház életének tanúi nyújtanak számunkra. Tudjuk, hogy ezt az áthagyományozást nem csupán egy vagy több könyv tartalmazza, hanem az élő igehirdetés útján történt és történik. Az egyház az evangélium eleven hangja. Ebben az értelemben az egyház eredete és létezése prófétai, karizmatikus, mivel Jézusnak és az apostoloknak az Atya országáról szóló igehirdetésében született és a meghívott igehirdetők működése nyomán él tovább. Természetesen az egyház életéhez bizonyos rend és fegyelem is hozzátartozik. Márcsak azért is, mivel az igehirdetés nem magánügy, hanem az egész egyházra rótt feladat. Ezért minden prófétának, azaz az Isten nevében szólónak, tanúskodónak az egyház hitével összhangban kell előadnia szavait. Tudjuk, hogy az egyház nemcsak az egyesekből áll, hanem az egyesek létét, hitét megelőző valóság, amelybe lassan növünk bele. Sokan láttunk külföldi utunkon, olykor talán itthon is nagyvárosok utcáin, tereken, tengerparton vagy kisebb társaságban fiatalokat, akik beszélgetést kezdenek az élet értelméről, Jézusról, az örök életről. Történtek és történhetnek így valódi megtérések is. Akadhatnak emberek, akik az ilyen tanúskodók buzdítása nyomán hosszú idő után újra elkezdenek imádkozni. Minthogy azonban mindez csak egyéni akciók, ráhatások következményeképp történik — a megtérés élményének első lelkesedését hamarosan benövi a gaz, elnyomja az élet zaja. A Krisztus melletti döntés csupán az egyházi közösségben lehet tarlós. Nem nélkülözheti a hivők közösségének közegét. Napjaink számos ún. mozgalma, jószándékú törekvése azért fut zátonyra, mert hiányzik belőle a rendezettség és fegyelem. Olykor csak egy- egy vezéregyéniség szuggesztív hatása érvényesül, talál visszhangra több-kevesebb ügybuzgó fiatal lelkében. És mivel a vonzódás így sokkal inkább egy-egy személyhez, mint a krisztus- hivők közösségéhez jelent kötődést, azért fennáll a szektásodás veszélye. Sajnos, nemegyszer megkérdőjelezhető: vajon valóban a Lélek indítására történik sokminden? Hiszen a Lélek Krisztusnak Lelke, Jézust pedig nem lehet kisajátítani, elszakítani a hivők egész közösségétől, az egyháztól. Számos kisebb csoport azonban egyenesen meg akarja szakítani a kapcsolatot a hivők nagyobb közösségével. Igaz, olykor szubjektív igények — jogos igények — nyomán egyszerűen csak vallásos élményre vágyik, talán az imádságnak vigaszát, erősítő hatását igényli. Ugyanakkor viszont elutasít minden, vagy majdnem min244
