Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Kezdeményezés és megtartás a Bibliában
TANULMÁNYOK Belon Gellért KEZDEMÉNYEZÉS ÉS MEGTARTÁS A BIBLIÁBAN Nagy örömmel látjuk, hogy a Biblia-olvasás világszerte elterjedt. De mintha mellékterméke volna ennek az olvasási láznak a vélemények megoszlása, - ami ugyan nem új a Szentírás történetében. Hiszen a régi mondás is azt mondja, hogy ez a könyv az, amiből mindenki kiolvassa „dogmata sua", saját dogmáit. Hát nem lehet úgy olvasni a Szentírást, hogy ne különböző vélemények szülessenek a lelkekben? Különösen élessé válhatnak az ellentétek a vallásos élet területén, a régi szokások megtartása és az új kezdeményezések terén. Különösen akkor, ha a régi és új ellentétjeinek párhuzamait is bevonjuk vizsgálódásunkba, mint öreg-fiatal, szokásos-spontán, anyagi-szellemi, külső-belső, kötött-szabad, konzervatív-forradalmi. Minden kereteken túicsapó isteni élet ezeket az ellentéteket gazdag egységbe tudja összehajlítani, míg a csak fekete-fehérben gondolkodni képes emberi kicsiség az ellentéteket ellenmondásokká feszíti, és így a sorvasztó egyoldalúság kelepcéjébe kerül. Lehet-e úgy olvasni a Szentírást, ahogy Jézus az abban foglaltakat elénk élte? Bár mindjárt itt utalnunk kell rá, hogy Jézus szava sem elég arra, hogy visszafordítsa az embert elképzeléseinek útjáról. Mint ahogy az emmauszi tanítványokat sem Jézusnak órákon át tartó írásmagyarázata fordította meg, noha „lángolt a szívünk — mondták —, amikor beszélt az úton és kifejtette az írásokat" (Lk 24,32). A Krisztus-azonosság felismeréséhez nem elég a szív lángolása, attól még az ember saját otthonának kuckójába vonulhat, ahonnét valami titokzatos illetés mozdíthatja csak ki az azonnali visszafordulásra. Ezt a közösséghez visszaűző Mietest mindenki megkaphatja, ha nyitott szívvel figyel a jelekre. Próbáljuk hát Jézus kiegyensúlyozott lelkületét észrevenni és elsajátítani. Ez nem lesz könnyű dolog, hiszen őnála igen ellentétes kijelentések szerepelnek. „Senki sem hasít ki új ruhájából foltot a régire . . . Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe" (Lk 5,36). Máshol pedig azt olvassuk: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat... egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17). Mégha szónoki túlzásnak is tulajdonítjuk e kijelentéseket (amiket a szónok Jézus bőségesen használt), akkor is nehéznek tűnik az ellentét áthidalása. Jézus áthidalta, Kíséreljük meg felismerni kiegyensúlyozó művészetét. Nem a betűé, hanem a léleké Azt talán nem kell sokat bizonyítani, hogy Jézus gyökeresen az új oldalára állt. Hiszen első szava ez volt: „Tartsatok bűnbánatot (=változzatok meg)! (Mk 1,17) Új hírt, jó hírt hozott, az evangéliumot. Új szövetséget kötött (Lk 22,20). Új időszakot kezdett el, melyet így vezetett be: „Beteljesedett az idő” vagy „Eljött az óra". És amit az idő és az óra elhozott, az az Isten országa (=uralma). Ezt a titkot akarja megvilágítani példáival. Érdekes, hogy a legritkább esetben hasonlítja az Országot élettelen dologhoz (pénz, kincs, drágakő). De még itt is megrója azokat, akik úgy gazdálkodnak a pénzzel, hogy a pénz számára életet jelentő kockázatos kereskedést elmúlasztják (a drachmákról Mt 23,14 - a minákról Lk 11,19). Egyébként hasonlatai mind az életet példázzák (mag, búzaszem, szőlő, mustármag, nyáj). Feltűnő lehet, hogy az élet szolgálatához legközelebb álló kovász, az élet világosságát jelentő tűz, és az élet frisseségét és tisztaságát eszközlő víz milyen súlyt kapnak igehirdetésében. Jézus kijelenti: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen" (Jn 10,10). És tanításáról is ezt mondja: „Hozzátok intézett szavaim lélek és élet" (Jn 6,65). Nikodémus- nak az újjászületés szükségességéről beszél (Jn 3,3). Nem győzi hangoztatni az életet, ami Arisztotelész meghatározása szerint mindig belülről való mozgást jelent; ellene van tehát a megállásnak, a mozdulatlanná válásnak, a múltban élésnek. Nyomában Szent Péter is élő kövekről ír, amikor a hívek közösségéről szól (1 Pt 2,5), Pál pedig új teremtményről (Gál 6,15). 194
