Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Eukarisztika és egyházi közösség
vallják, hogy Krisztus az Úr, aki uralkodik, irányítja a történelmet a végső kifejlet felé, és aki eljön, hogy ítéletet tartson. Ezért amíg az egyház az eukarisztiát ünnepli, a Krisztusba vetett hit nem színtelenedhet el. Várjuk őt reménységgel és a szeretet gyakorlásával. Asztalközösség A közös ünnepi étkezés mindig az összetartozásnak, a szeretetnek, egymás megtisztelésé- nek a jelképe. Az alkalmat különféle események szolgáltatják hozzá: ünnepi összgjövetel, megemlékezés, kibékülés stb. Jézus húsvéti vacsorája is igazi asztalközösség volt. De ő az ószövetségi megemlékezés mellett belevitte az új szövetség megkötését. Az eukarisztia ennek az új szövetségnek a meg pecsételése lett. Ezért az apostoli egyházban már nem a húsvéti vacsora volt fontos, hanem a benne levő jelkép. Ha pl. János evangéliumában olvassuk a vacsoráról való megemlékezést, valami olyat érzünk, mint Platon Symposion-jának olvasása közben. Az étkezés csak kerete a szellemi tartalomnak. János leírásában az Atya áll a középpontban. Jézus neki ad hálát, hogy együtt lehet tanítványaival, s hozzá imádkozik, hogy egyházának is atyja legyen. Az egyház ezt a képet vette át. A mise kánonjának imái az Atyára irányulnak, s az egyház Jézus nevében neki ad hálát, hozzá intézi kéréseit. Jézus úgy van jelen, mint főpap, akihez a jelenlevők felsorakoznak, a Szentlélek pedig úgy, mint aki az Atya mindenhatóságát képviseli. Az ő erejében változik át a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé. Ezért mondja Hans Urs von Balthasar, hogy az eukarisztia ünneplésének szentháromsági struktúrája van.10 Nem kétséges, Jézus olyan formában akarta ránk hagyni az utolsó vacsora emlékét, ahogy azt az apostoli egyház az újszövetségi Írásokban megörökítette. A misztérium megértésének fejlődését is nyomon kísérhetjük. Láttuk, hogy Pál apostol a szellemibb beállítottság érdekében az eukarisztiát igyekszik kiszakítani a szeretetvacsora keretéből (1Kor 11,22). János szövegében pedig a lábmosás mint a lelki tisztaság jelképe, a kölcsönös szeretet hangoztatása és az Atyáról szóló kinyilatkoztatás lép előtérbe. Érezzük, hogy ez már előképe a Bárány örök lakomájának, amelyet az Atya szerez a végső győzelem emlékére (Jel 19,9). A lakoma azoknak van fenntartva, akik Krisztushoz tartoznak. Nem részesülhetnek benne sem azok, akik az ószövetségi oltárnál szolgálnak, sem pedig azok, akik a pogány oltárt veszik körül (1Kor 10,14—21). A főpapi ima pedig (Jn 17) megvilágitja, hogy ez az asztalközösség a teljes egység kifejezője. Amint a Fiú egy az Atyával a Szentlélekben, úgy kell egynek lenni az élő egyháznak is. Teológiailag ezért nem tartjuk megengedettnek az interkommuniót a különböző keresztény egyházak között. Az eukarisztikus lakoma az egység befejezése, kinyilvánítója, nem pedig kezdete vagy eszköze. Amíg hitbeli vagy szeretetbeni különbségek vannak közöttünk, amíg másképpen értelmezzük az eukarisztiát, addig nem tanúsíthatjuk kifelé, hogy „egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Az ökumenikus törekvés komolysága azon dől el, hogy a külső formákra összpontosítjuk-e figyelmünket, vagy a belső természetfölötti tartalomra, az igazi misztériumra. Az asztalközösségnek megvan a szociális jelentősége is. Itt kell leginkább alkalmaznunk az apostol szavát, hogy ne ítélkezzünk azok fölött, akiket az Isten magáénak tekint (Rám 14,4). Ha már a keresztség adta kiváltság mellett eltörpülnek a természetes különbségek (Gál 3,28), mennyivel inkább itt, ahol egyformán Krisztus asztaltársai vagyunk. A 2. Vatikáni zsinat az egyház küldetésével kapcsolatban azt a gondolatot sarkította ki, hogy az az emberi nem végső egységének és üdvösségének a hatékony jele és munkálója. De ehhez az első lépés az, hogy az egység és a kölcsönös megértés elsősorban az egyházon belül legyen meg. Az egyház belső demokráciájának elmélyüléséhez nagy lépés volt az a liturgikus változás, amely a hívek általános papságát is kifejezésre juttatta a szent cselekménynél. A további út azonban nem az ünnepélyesség lerontása, hanem annok a szellemi légkörnek a kisugárzása, amelyet János evangéliuma kiemelt az utolsó vacsorából: Jézus szívesen látja övéit, szolgál nekik, szereti őket, közbenjár értük az Atyánál, példát ad nekik a szeretetre, bizalmat önt beléjük az Atya iránt, saját lelki békéjét kölcsönzi nekik, sőt magát adja táplálékul. „Mivel szerette övéit, ... mindvégig szerette”. Az eukarisztia ünneplése nem idegesítő, nem felkorbácsoló összejövetel, hanem enyhület azok számára, akik fáradoznak és az élet terhét hordozzák. Csak az Atya irgalmának és Krisztus barátságának megsejtése hangolhat arra, hogy félretegyük az ellentéteket. Ennek a megtiszteltetésnek a tükrében meglátjuk azok kínjait is, akik nélkülözik a vigasztalást, a testi vagy lelki táplálékot, a szeretetet és az élet értelmének megértését. Krisztus azért adja magát nekünk, hogy gazdagodjunk, hogy elérjük az ő nagykorúságát, s hogy ebből a gazdagságból másoknak is juttassunk. Az eukarisztia az utolsó vacsorán akkor keletkezett, amikor az ellenséges vihar már tombolt Krisztus körül. Ó azonban akkor is tudott így beszélni: „Az én békémet adom nektek " (Jn 14,27). Aki az Atya előtt kész elfogadni az élet áldozatait, azt nem érik meglepetések, s az 11
