Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 2. szám - KÖRKÉP - Donáth László: Hogy otthon legyünk a világban

korlatban a teológiai antropológia és a marxizmus emberképe közötti különbség; milyen következményekkel jár katechetikai, lelkipásztori munkában a tény; oly korban élünk, amikor az emberi lényegről vallott felfogás szinte nemzedékenként változik; s nem utolsó sorban; mit jelent az individualizmus keresztyén kritikája egy elembertelenedő, technicizált, s mindent szolgáltatássá tevő világban? — Feltételezve e kérdések komolyanvételét, a magam jó, rossz élményeire is hagyatkozva, a főbb feladatokat a következőkben foglalhatom össze.

NYITOTT KÖZÖSSÉG TEREMTÉS. A valóságot el kell fogadnunk: korunk általános devalvációja a családot sem kímélte meg, s ezen a folyamaton az egyház sem tud változtatni, a közösségek válsága alól ő sem kivétel. Ha segíteni akar, tevékenysége nem korlátozódhat pusztán erre az életmegnyilvánulási területre, az egész embert kell figyelembe vennie, minden relációjával együtt, biológiai, politikai kontextusában.

Ezért igazán fontos olyan szabad, nyitott közösségek létrehozása, melyek a bennük lévők- oen felelős és reális világlátást alakítanak ki. Olyan közösségekre van tehát szükség, melyek nem az intézmény hatalmát demonstrálják, hanem az igazi, emberi élet megvalósítását segítik. Lehet, hogy még egy sereg hagyományos forma használható, mégsem takaríthatja meg magának egyetlen gyülekezeti lelkész sem — ha küldetését komolyan veszi — a mindig újat keresés feszültségét, melyből ragyogó ötletek születhetnek, nagyszerű alkalmai az annyira vágyott, de oly ritkán átélhető evangéliumi életszemléletnek.

Tizenhat évesen kapcsolódtam be az egyik budapesti evangélikus gyülekezet ifjúsági csoportjába. Ennek a közösségnek gondolkodást, s életet formáló hatását számomra semmi sem bizonyítja jobban ennél a két fénynél: ott döntöttem a lelkészi pálya mellett, s ott ismertem meg feleségemet is. Ott éltem át, hogy az ifjúsági bibliaóra nem egy különleges „iskolai óra"; de nem is klubszerű összejövetel, vagy társadalmi rendezvény, hanem egy olyan „fórum”, amely felekezetre, foglalkozásra, kegyességi jellegre, évek számára való tekintet nélkül nyitott minden odaérkező számára. Ugyanakkor nyitott volt minden új kérdés előtt is. Nem létezett tabu téma, vagy tabu vélemény, valami megfellebbezhetetlen, tévedhetetlen, s egyedül üdvözítő életbölcsesség sem. Talán ezért is tanulhatták meg az odajárók, mit jelent közösségben élni és gondolkodni; elfogadni, hogy a másik másképp vélekedik ugyanarról, s rádöbbenni, hogy a másik emberi értéke éppen azáltal nő, s válik számomra jelentőssé, mert más mint én. Szeretet, tolerancia, ökumenicitás a summája mindannak, ami minket mégis közösséggé tett, s az is, hogy talán mindnyájan komolyan hittünk a jézusi emberkép megvalósíthatóságában.

Ezek a bibliaórák a házasság-család kérdésében is épp azt a fórumot biztosították, amelyet sem a család, sem az iskola nem adhatott. Ezért az évek sok-sok beszélgetése, vitája meghozta azt, ami élet — vagy csak úgy hiteles, és értelmes, ha megélt — a valós keresztyén világlátást. Hogy ez további személyes életükben miként gyümölcsözik — Isten titka. Ez a fórum, ezek a fiatalok életük egy adott időszakában, mint vándorok a hegyi forrásnál ösz- szetalálkoztak, majd mindenki továbbment a maga útján. Hét évre visszatekintve úgy tűnik a legfontosabb mégis csak az, hogy „kulacsainkban" az „élet vizét" visszük-e tovább.

GYÜLEKEZETI IDENTITÁS KIALAKÍTÁSA. Évszázadokon keresztül támaszkodhatott az egyház a patriarchális családban szinte automatikusan kialakuló családi identitásra, mint a gyülekezethez tartozás előképére. Az élet azonban úgy hozta, hogy egyre nő azoknak a száma, akik nem lelnek családjukban közösségre, otthonra, így családi identitásuk sem fejlődik ki. Az őket elérni, s otthonteremtésükben segíteni akaró egyház számára két lehetőség kínálkozik. Vagy ragaszkodik a hagyományos patriarchális családstruktúrához, — mely modernizált formáiban sokak számára még ma is életképes — ebben látva a hívővé formálás legbiztosabb helyét, s ettől remélve a társadalmi bajok csökkenését, orvoslását; vagy tevékenysége központjába az embert állítja — bizonyos értelemben függetlenítve relációitól —, azt a magatartást igyekezvén kialakítani benne, hogy jó Krisztus népéhez tartozni. Ennek alapja a hit kérdése: képes-e az evangélium az otthontalan fiatalokban a „valahova tartozás" személytelen indulatát a Jézussal való találkozás által otthont teremtő akarattá nemesíteni? És ha igent mondunk erre a kérdésre, akkor a cél elsősorban nem valamely társadalmi igény kielégítése, hanem a rávezetés az ember emberségének, teremtmény-voltának leglényegesebb meghatározottságára, Istennel való szabad, közvetlen kapcsolatára. Az lesz otthon e világban, a minket körülölelő változásokkal terhelt valóságban, aki a hit mindig merész — az éppen adotton túl a szükségesre tekintő — döntésére hagyatkozik, s ezzel vállalja az ellentmondást: „Ez a földi otthon ideiglenes, veszélyeztetett, de Isten atyai házának ígéretét hordozza, annak békéjét elővételezi" (Jeleníts I.).

Budapesten születtem és itt élek ma is. Számomra a városi ember kérdései a valósak', a testmelegek. Azoké, akiknek túlnyomó többsége neutrális családban ól, s így leginkább fe106