Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Várszegi Asztrik: Biblia és imádság
A zsoltárok imádkozása Filemon apátot megkérdezték tanítványai, miért leli annyi örömét a zsoltárokban, jobban mint a Szentírás bármely más részében. így válaszéit: „Biztosíthatlak benneteket: Isten úgy véste szegény szívembe a zsoltárok igéjét, miként a régi időkben Dávid próféta szívébe. Élni sem tudnék már a zsoltárok édes szava nélkül és ama végtelen szemlélődés nélkül, melyet ezek a szavak rejtenek. A zsoltárok magukba foglalják az egész Szentírást’'4 — Ki- mondva-kimondatlanul őrzi a hagyomány ezt a felfogást. Ma ismét a zsoltárimádság reneszánszát éljük. Az anyanyelven végzett zsoltározásban ismét rátalálunk a zsoltár újszerűségére, ugyanakkor problematikus voltára is. Nyelve talán kevéssé szól hozzánk, képei idegenül hatnak, érzései durvák. Nincs bennük szó egyházról, Szentiélekről is kevés, Jézus Krisztusról és a feltámadásról pedig egyáltalán semmi. Ahhoz, hogy újra megbarátkozzunk a zsoltárokkal, nem élég képeit, szavait, nyelvét elemezni a mai normák szerint. Nem a héját kell farigcsálnunk, hanem a magvához kell közelebb jutnunk. Teológusainkat, szeminaris- táinkat — tekintve, hogy a papi zsolozsmában egész életünkön át imádkozzák a zsoltárokat — ehhez a maghoz kellene eljuttatnunk. Minden emberi szó élő szó. Olyan mélységei vannak, melyeket csak fokozatosan lehet feltárni. Szerepét, hivatását csak akkor tölti be, ha az összes elképzelhető, tudatos és tudattalan jelentésárnyalatával együtt érinti a hallgatót, akit aztán hatalmába vesz emberlétének összes síkján megihletve, kérdőre vonva. Ez történik a költészetben is. A költő valódi alkotó, teremtő, a görög szó eredeti értelme szerint. Olyan ember, aki a Teremtő közvetlen közelségében tartózkodik. Isten Igéje által teremt. A költő azzal, hogy minden szót őseredetében állít vissza, arra hivatott, hogy bevégezze Isten teremtő munkáját a dolgokban. Mivel minden emberi beszédnek köze van a teremtő szóhoz, minden vers rokonságban áll valamiképpen az imádsággal. Minden emberi szó arra hivatott tehát, hogy imádsággá váljon. A zsoltár szavait emberszív melengette. A bennünk felkeltett érzelmek nem idegenek benne. Itt rejlik a zsoltár titokzatos költői ereje. Nemcsak tudatos énünkhöz fordul, hanem képes személyiségünk mélyebb talajrétegeit is megmozgatni. Egészen addig, ahol a személy tudattalanul, de szabadon mondja ki önmagát Isten előtt. A zsoltáros bűntől sebzett ember, aki szenvedését, reményvesztettségét is elkiáltja Istennek. Kétségbeeséséről, szorongásáról, haragjáról, gyűlöletéről énekel és láthatóan semmi hajlandóságot nem mutat érzelmei, magatartása megváltoztatására. Mi pedig, akik olvassuk vagy imádkozzuk a zsoltárokat, sokszor nem sejtjük, hogy a mi szívünkben is jelen vannak ezek az érzések. Minél jobban azonosulunk környezetünk normáival — különösen, ha az Evangélium normájáról van szó —, annál nehezebben ismerjük fel, vagy ismerjük el önmagunkban a pogány érzelmeket. Minél ritkábban valljuk meg bűneinket Isten előtt, annál elviselhetetlenebbek ezek a túl emberi szavak. Égetik ajkunkat. Itt van annak a kényelmetlen érzéseknek az oka, mely a zsoltárimádság közben elfog minket, Egészséges volna-e lélektanilag, ha elnyomnánk magunkban ezeket az érzelmeket és törölnénk a zsoltárok számunkra nem megfelelő kifejezéseit? Kár lenne veszendőbe mennie annak a belső dinamikának, amely az említett érzelmek alakját ölti a zsoltárokban. Vajon nem irányíthatnánk-e, nem használhatnánk-e fel jobban őket az egészséges emberi növekedés, pozitív irányú fejlődés szolgálatában? Először a bűnöst fedik fel, azt, akit mindenki felismer magában, s akivel meg kell békélnie. S ha egyszer már létrejött ez a kiengesztelődés az ember és önmaga, az ember és Isten között — vajon nem terelhető-e jó irányba ez a dinamizmus? Ha mégis, akkor a zsoltárok ősi szavai, melyek korábban túlzott és kezdetleges érzelmek kifejezői voltak, ezentúl együtt alakulhatnak az emberrel, új és teljesebb értelmet nyerhetnek. A zsoltárok imádságok és költemények egyszerre. Életerejüket nemcsak az embertől nyerik. Maga Isten kölcsönzi eszközül az emberi szót. A zsoltárt nemcsak emberi lehelet élteti, hanem a teremtő Lélek. Isten Igéje kifürkészhetetlenebb, ki menthetetlenebb, mint bármely más emberi, vagy költői szó, s aki átfogni próbálja csak addig jut, hogy saját értelmi befogadóképessége szintjére szűkíti, sorvasztja. Isten Igéjének saját élete, önálló története van. Mindig elkíséri Istennek a világ felé mutatkozó szeretetét, újra meg újra beteljesíti azt, Élettel telített szó, mely hallgatójában is teremt, igéje által Isten mindig teremt. Minden liturgikus ünneplésben megalakítja egyházát, midőn népét az Ige asztala köré gyűjti. Minden szívét-lelkét feltáró hivőben a megismerés és szeretet eddig nem is sejtett mélységeit nyitja meg. A zsoltárokban Isten az ember ajkára adja Igéjét, s az ember majd válaszul küldi az Isten felé. Nem valami új, idegen szavak ezek, hanem ha közelebbről szemügyre vesszük őket, láthatjuk, hogy ugyanolyan bibliai szavak, csupán a költészet és imádság hangján szólalnak meg. A zsoltárokban költői és imádságos formában jelen van az egész Szentírás. Aki Jézustól ajándékba kapott Szentlélek erejében él, annak számára a zsoltár is él. Isten Igéjének imádkozása egészen sajátos antropológiát tételez fel. Hiszen az imádság megélt, egzisztenciális antropológia: az imádkozó embert fokozatosan birtokba veszi 245
