Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A sugalmazás teológiája
szikus fizika fogalmai nem egyebek, mint a mindennapi élet fogalmainak finomításai; lényeges részét alkotják a nyelvnek, amely minden természettudomány megfogalmazásának is eszköze. Ténylegesen olyan helyzetben vagyunk, hogy a természettudományt művelve a klasszikus fizika fogalmait használjuk, és ezeket kell is használnunk, mert egyébként nem vagyunk képesek megérteni egymást...” Az Isten is a maga világának és szándékának üzeneteit az emberi nyelvre bízta, vállalva annak korlátáit is. Az isteni és emberi szerzőség dialektikája azt a problémát is fölveti, hogy milyen értelemben nevezhető a Szentirás Isten szavának. A 2. Vatikánum egyszer azt mondja, hogy a Szentírás Isten szavát tartalmazza (tehát nem azonos vele), máskor viszont állítja, hogy a Szentírás az isten szava. A válaszban a nézőpontokat kell elkülöníteni. A Szentírás nem tagolható fel pusztán emberi szavakra és isteniekre, nem ezt jelenti tehát a formula: a Szentirás Isten szavát tartalmazza. De ha a kinyilatkoztatási tartalom, üzenet szempontjából nézzük, tágabb a sugalmazás köre, mint a szoros értelemben vett kinyilatkoztatás, vagyis Isten szava (gondoljunk a szentíró személyes dolgaira, vagy a teremtéstörténet illusztratív anyagára!). Viszont mert minden sugalmazott, s így az Isten Szent Lelke van mögötte, joggal mondhatjuk, hogy a Szentírás valóban az Isten szava, mert a Szentlélek szól az írás szavaiban. S itt egy lépéssel még érdemes továbbmenni, újszövetségi vonatkozásban. A Szentlelket ui. Krisztus küldötte az Egyháznak, Ígérete szerint, hogy „amikor eljön az igazság Lelke, elvezessen titeket a teljes igazságra. Nem magától fog szólni, ... az enyémből kapja, amit kijelent nektek” (Jn 16,13). Minden, amit az apostolok hirdetnek és leírnak, nemcsak az emlékezés szavai („ipsissima verba Christi”), hanem Jézus szavainak tovább-zengése, új adottságok közt, új akusztikával, új felhangokkal, de hitelesen jézusiak (vagy ha úgy tetszik, krisztusiak!) Mert a Lélek által Krisztus működik, Krisztus szól. És a sugalmazott Szentirás nemcsak Krisztusról beszélő, vagy beszámoló szó, hanem magának a megdicsőült Krisztusnak a szava önmagáról, a transzcendens világból. így teljesen súlytalanná válik a vád az evangéliumi szerzőkkel szemben, hogy nem őrizték meg az „eredeti” jézusi szavakat, hanem aktualizálták őket az ősegyház konkrét helyzeteire, a felmerült problémákra. Mert az ősegyháznak abszolút szilárd és indokolt meggyőződése volt, hogy egyházában jelen van az Úr, a Szentlélek és apostolok által Ö szól és vezeti őket a „teljes igazságra", és ők e „teljes igazság” szavait közvetítik. Ennek mélyebb üdvtörténeti rációját és egyáltalán az ősegyház sui generis-jellegét még látni fogjuk. Tévedésmentes — „a mi üdvösségünkre” Most hallgassuk meg, mit mondott a zsinat a másik kardinális kérdésről, a tévedésmen- tessegről jmerrantia): „Mindazt, amit a sugalmazott szerzők állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani. Ezért hinnünk kell, hogy a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják azt az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban." Ennek a szövegnek még drámaibb keltezés-története van. Az első pillanatról kezdve határozott szándéka volt a zsinatnak, hogy erről a kérdésről nyitottabban fogalmazzon. És nem szégyen bevallani, hogy ebben a készségében a történeti tapasztalatok (Galilei-eset, természettudományokkal való konfrontáció) és a modern egzegézis kétségbevonhatatlan eredményei is kényszerítőleg hatottak. Ezért az első szkémák apriorisztikus és abszolút inerrantia-fomulája helyett egy pozitívabb jellegű megfogalmazást kerestek. így került a szövegbe az „igazság"-kifejezés, s a jelzői határozókkal mellette így alakult a mondat: „A Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják az igazságot.” De milyen igazságról van szó? Mindenfajta állítás tévedés nélküli a Szentírásban? A kialakult szöveg veritas salutarisról beszélt, vagyis üdvösségi, üdvöt szolgáló igazságról. A kemény viták során a tudós König kardinális mert egészen élesen fogalmazni: „In Bibliis sacris notitias historicas et notitias scientiae naturális a veritate quandoque deficere.” (A szent könyvekben a történeti és természettudományos feljegyzések többször eltérnek az igazságtól). Ezt a tételezést mind a Teológiai Bizottság, mind a zsinati aula elutasította, a tanító- hivatal korábbi nyilatkozataira tekintettel. Sem az inspirációt, sem annak igazsógközlő hatékonyságát nem lehet materiálison szűkíteni a Szentírás bizonyos részeire, vagy igazságaira. Emiatt a végső formulából — a Szentatya 1965. okt. 17-i leiratának kérésére— a veritas salu- taris kifejezés kimaradt e félreérthető tömörségben, s helyette egy értelmező mellékmondat került: „Azt az igazságot tanítják, amelyet az Isten a mi üdvösségünkre le akart Íratni'” (nostrae salutis causa). Ezzel a zsinat elkerült egy durvább, szimplifikált különböztetést az üdvösségi igazságok között (gyakorlatilag mi jórészt ezzel dolgozunk!), és egy differenciáltabb értelmezés irányába mutatott. A teológiai reflexióban ismét az inkarnáció analógiája segít. Az isteni és emberi szerzőség dialektikájában éppúgy kísért a monofizitizmus és nesztorianizmus lehetősége, mint az unió 229
