Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A sugalmazás teológiája
A párbeszéd még folyik, az egyház a Lélek vezetésével még úton van a teljesség felé. És ezen az úton ,,a szenthagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás mintegy az a tükör, amelyben a földön vándorló egyház szemléli Istent” (ő.art.). A Dei Verbum ezen a helyen vándornak mondja az egyházat, mert nincs maradandó lakása, a jövendőt keresi. „Ezért tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk” (2Kor 5,6— 7). Mivel nem szemléletben járunk, ezért nem szemtől szembe látunk, hanem tükör által homályosan. A tükör Isten kinyilatkoztatása, amelyet kínálatlanul kapunk a hagyományban és az írásban. Ebben a tükörben szemléli a zarándok-egyház „Istent akitől mindent kap, amíg el nem jut odáig, hogy úgy lássa őt, színről színre, amint van" (vö. 1Jn 3,2) (7.art.). Koncz Lajos, A SUGALMAZÁS TEOLÓGIÁJA A Szentírás és sugalmazás elválaszthatatlanul összetartozó fogalmak. A mögöttük lévő valóság még inkább. A kánoniság kritériuma, a Szentíráshoz való tartozás feltétele úi., hogy a könyv „a Szentlélektől sugalmazott ' legyen. Az inspiráció tehát a Szentírás, sőt az egesz kinyilatkoztatás világában alapvető kulcsszó, annak ellenére, hogy sokáig alig volt meghatározás róla, és a vele kapcsolatos teológiai kérdések mindmáig nem tekinthetők lezártnak. Ezért lehetünk tanúi ismét napjainkban — a bizonyos mértékig megoldottnak vélt probléma értelmezésében — a komoly újragondolás és egészen újszerű megközelítések kísérletének, amelyben a hagyományos teológia esetleg „modernista” „mitosztalanítást" gyanít. Korunk és a hittudomány általános nyugtalanságáoól és bizonyos kríziséből mindenesetre ez a kérdés is részesedik. A sugalmazás mint probléma A hagyománnyal szakító, radikálisan új értelmezésre példaként idézem H. Küngöt a Christ sem1 lapjairól: „Nem tudom, kell-e még egyáltalán használni „az Írás inspiráltsága" kifejezést. Abban az értelemben semmiképp, ahogyan az utóbbi időben értették: A Szentlelek csodaszerü működését egy-egy apostol, vagy szent szerző meghatározott írás-aktusara nezve és korlátozva. Nemcsak a leírás, hanem az írás egész elő- es utótörténete, a hitbeli elfogadás és az üzenet továbbadása kapcsolatban van a Szentlélekkel: „ez az egész történés Lélektől átjárt és a Lélek által megy vegbe." Ugyanezt az Ószövetségről írja a Holland Katekizmus2: „Már az Ószövetségben működött a Lélek mint életerő és melegség, mely mindent átlelkesít. Ö van az eseményekben, O beszél a szavakban, Ö hozza létre az írásokat. A szent könyvek, amelyek a kezünkben vannak, a Szentlélek művei. Nem mintha ezeket 6 diktálta volna a szerzőknek, vagy fülükbe suttogta volna a gondolatokat — a nép életétől és hitétől függetlenül. A szent könyvek létrejötte egy Lélektöl átjárt történés egészének kiemelkedő mozzanatai. Az inspirációt nem szabad kiszakítani abból az egészből, melyet Izrael története és benne a Szentlélek működésé jelent.” Ez a szemlélet észrevehetőleg kiemeli az inspirációt az individuális rendkívüliség, partikuláris „csoda” kategóriájából, és a közösségre, kollektivitásra helyezi át a hangsúlyt; nem tagadva persze a Szentlélek különleges működését a közösségben (de nem beszél a szerző egyéni karizmájáról!). Egyelőre mégse mondjunk ítéletet!... Inkább intonáljuk az egész sugalmazás-problémát — egyúttal ismét egy szemléleti mód bemutatásával — az evangélikus mainzi teológus, Ferdinand Halm szavaival, a „közös keresztény hit”, a „Neues Glaubensbuch” lapjairól3: „Szent Pál írja a tesszaloniki közösségnek. Szüntelenül hálát adunk Istennek , hogy amikor az Isten szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogtátok fel, mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát, ahogy valóban az is (ITesz 2,13). Ha sikerülne egy pillanatra minden intellektuális sémánk ballasztját levetni, rádöbbenhetnénk, milyen hallatlan állítás van ebben az apostoli szóban. Saját prédikációjáról, amely bizonnyal lélekkel telített és faszcináló volt, de egyébként ugyanoly gyarló és közönséges, mint az emberi szó általában, erről a saját beszédéről állítja az Apostol, hogy amennyire az övé és sajátja, ugyanannyira az Istenné is, magának Istennek a szava . . . Szóval a Szentírás — Isten szava! De hogyan kell ezt érteni? Az elmúlt századok biztosan könnyebben, mert naivabban boldogultak ezzel az igazsággal. Teljes elfogulatlansággal aznosították a Szentírást Isten szavával. Mert nem ugyan Isten fogalmazta meg a Szentírást — hitünk szerint, de Ő „inspirálta” közvetlenül a szent szerzőt, hogy mit írjon. így Isten volt a tulajdonképpeni szerző, az emberi
