Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rédly Elemér: Hitoktatás pluralista társadalmunkban
Rédly Elemér HITOKTATÁS PLURALISTA TÁRSADALMUNKBAN A következőkben a 6—14 éves korú gyermekek katekézisének azon időszerű kérdéseit vizsgáljuk, melyek azzal a ténnyel kapcsolatosak, hogy a ma hitoktatásra járó gyermekek világnézetileg pluralista társadalomban élnek. Feladatunk a megváltozott helyzetben Minden hitoktató előtt jól ismert panaszok: „Vallásosan neveltem gyermekemet, s most felnőve nem akarja megkeresztelteim az unokámat, nem járatja hittanra, nem viszi templomba, nem engedi, hogy elsőáldozó legyen .. mondják a nagyszülők. — „Nem értem, mi van a gyermekemmel, nem akar szentmisére járni, nem akar hittant tanulni..." panaszolják a szülők. Ezeket a panaszokat alátámasztják saját megfigyeléseink: sok megkeresztelt gyerek van, aki nem lett elsőáldozó; elsőáldozás után a gyerekek egy része elmarad a templomból, a hitoktatásról és már bérmálásra sem jelentkezik; egyre kevesebben jönnek templomba házasságot kötni, és sokan meg sem kereszteltetik gyermekeiket. Ha ezeket az adatokat azoknak a lelkipásztoroknak a szemszögéből nézzük, akik valamikor heti 20—30 órában tanítottak hittant, akkor bizony igen lehangoló tényekkel találjuk szemben magunkat: „Ez lett lelkiismeretes, buzgó hitoktatásunk eredménye? Pedig valamikor tele voltak a templomok, alig győztük az elsőpénteki gyóntatást... Igen, de azóta megváltoztak a körülmények. Világnézetileg is pluralista társadalomban élünk, s a kettős nevelés is érezteti hatását." Valóban ilyen lehangoló a helyzetünk? Ha az Apostolok Cselekedeteinek könyvét olvassuk, ha az egyház történetét tanulmányozzuk, akkor azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység sokkal mostohább körülmények közt is képes volt nemcsak megmaradni, hanem terjedni is. Az ő helyzetüket nézve nincs jogunk panaszkodni, még akkor sem, ha ténylegesen méltánytalan vagy jogtalan elbánásban van részünk olykor. A kereszténységnek ma is megvan a jövője, s ez a jövő nem függhet attól, hogy orvosolják-e panaszainkat. A megoldást nem másoktól kell várnunk, magunknak kell megtalálnunk a kibontakozás útját. Meggyőződésünk szerint a vallás az ember személyes kapcsolata - Istennel. Kereszténységünk pedig még ennél is több: kegyelmi életközösség az értünk emberré lett Istennel. Ez az életközösség nem valamely társadalmi és gazdasági rendszer felépítménye, hanem a világtól független Isten tettekben megnyilvánuló emberszeretetének felismerésén és elfogadásán alapuló élet. A kereszténység története tanúsítja, hogy a Krisztust követő keresztény élet bármilyen körülmények közt is megvalósítható, függetlenül a társadalmi és gazdasági körülményektől. Ebből következik, hogy sok keresztény vallásosságának ellanyhulása és megszűnése sem a körülmények megváltozásának szükségszerű következménye. Inkább arról van szó, hogy csak azoknak a vallásossága szűnt meg és csak azok nem tudták vallásosságukat gyermekeiknek átadni, akiknek az életében a vallásosság valóban csak felépítmény, külsőséges szokás volt. Minden törekvésünk ellenére sokan voltak, akik nem rendelkeztek elegendő hitismerettel ahhoz, hogy a hittel kapcsolatban felmerülő kérdésekre választ tudtak volna keresni, akikben nem volt annyi áldozatkészség, hogy hitükért komoly áldozatot is tudtak volna vállalni. Jó katolikusok voltak, de nem tudatosan. Kitartottak, de csak addig, amíg a körülmények is segítették őket. Ezek után, ha arra gondolunk, hogy 10—20—30 év múlva azok alkotják majd keresztény híveinek derékhadát, akik ma hitoktatásra járnak, akkor a ma hitoktatásra járó gyermekek számából arra kell következtetnünk, hogy az elkövetkező évtizedek keresztényei vallási és világnézeti szempontból kisebbségi sorsban fognak élni. Olyan keresztényekké kell tehát nevelnünk a ma hitoktatásra járó gyermekeket, akik elegendő tudással és még inkább elegendő áldozatkészséggel rendelkeznek ahhoz, hogy hitük szerint éljenek, hogy hitüket ne csak megőrizzék, hanem tovább is tudják adni. Erre a keresztény tanúságtételre csak öntudatos közösségben élő keresztények képesek, hiszen egy olyan társadalomban kell tanúságot tenniük hitükről, mely a maga elméleti és gyakorlati anyagelvű világnézetét anyagi jólétben, megfelelő kulturális szinten vallja és éli, és a hírközlő-eszközök szinte kizárólagos birtokában terjeszti is. Ezt a feladatunkat akkor tudjuk teljesíteni, ha elérjük, hogy a hitoktatásra járó gyermekek valóban mint a legdrágább kincset ismerjék meg és értékeljék Istennek irántunk való szeretetét, örömüket találják Jézus szeretetében és tudatosan épüljenek bele az egyház 80
