Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Mit jelent az evangelizáció egy szocialista országban?
ban adták elő a híveknek. Mihelyt elveszítette előjogait az egyház, nyomban megmutatkozott, milyen zsákutcához vezet az igehirdetésnek ez a felfogása. A hívőknek még a fele sem tudott eljutni a hitnek valamilyen reflektált formájáig. Világossá vált, hogy a tanítás előadásának ez a módja — amely az evangelizációt a verbális igehirdetésre és a racionális reflexióra korlátozta (úgy, ahogyan ezt a reflexiót a specialisták gyakorolták) — alkalmatlan volt arra, hogy a hit alapjait lerakja, s méginkább arra, hogy az örömhírt közvetítse. Ezek a tényezők okozzák Magyarországon, hogy a vallásosság szintje az értelmiségiek csoportjában jóval alacsonyabb (1973-ban 21%), mint a lakosság más rétegeiben. A műveltek körében különösen erősek a vallásellenes előítéletek. Ehhez járul egyes, a modern valláskritikával szemben többnyire tanácstalan papok filozófiai műveltségének hiányossága. Mindez arra mutat, hogy valamilyen tannak pusztán verbális közvetítése — miközben az iskolázottság általában növekszik — egyre kevésbé érhet célt. Annál nagyobb szükség van új szempontok és kezdeményezések felkutatására. 2. Eszközök és utak 2.1. Akadályok legyőzése. — Hogy az új kezdeményezések hatni tudjanak, ahhoz néhány akadályt el kell távolítani. így az igehirdetés hagyományos nyelvi mintái (az egyház nyelve ma is, mint régen, tipikus „beavatottak-nyelve” és benne diszfunkcionális nyelvi klisék vannak túlsúlyban) nem alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést és megfelelően közvetítsék (sutficiens praedicatio) az evangélium nélkülözhetetlen tartalmait. Az ilyen vallási nyelv, az elavult gondolkodási formákhoz való ragaszkodás és az egyház önfelfogása szükségképpen megakadályozza minden fajta evangelizáció alapfeltételeinek teljesülését: meggátolja azokat a kommunikációs folyamatokat, amelyek a hitet megalapozhatják és a már meglévő hitet elmélyíthetik.2 Sajnálatos, hogy éppen hosszú keresztény múlttal rendelkező országokban alakulnak ki egyházellenes indulatok. A magasabb műveltségűek tudatában ráadásul még az ideologizálás gyanúja is felmerül a vallással kapcsolatban. Így érthető, hogy a hívők egy szocialista országban nem tudnak racionálisan megbirkózni azokkal az ellenvetésekkel, amelyekkel naponta szembetalálkoznak, már csak azért sem, mert a papok sem tudnak mindig kielégítő választ adni a mai világban élő keresztények különféle napi problémáira. 2.2. Személyes tanúságtétel az eleven közösségben. — „A hit hallásból fakad” (Rém 10,17). Habár ennek a kijelentésnek alapvető jelentősége van az evangelizáció alapstruktúrája szempontjából, azért vannak oly szentírási helyek is, amelyek a „megélt tanúságtételt" emelik ki (pl. Mt 5,13.16; 1 Pt 2,12). A szóbeli igehirdetés és a személyes tanúságtétel mögött mindig ott van a tanítványok testvéri szeretetközössége (vö. ApCsel 2,44—47; 4,32. és köv.; 5,12—14). A zsidómisszió kudarca után a fiatal egyház lemondott a voltaképpeni missziós tevékenységről, és az evangelizáció gondját teljesen Istenre bízta (ApCsel 2,47). Mégis mind többen és többen csatlakoztak az egyházhoz. Az ifjabb Plinius szerint a kereszténység úgy terjedt Bythiniában, mint valami „járvány”.3 A „fertőzés” képzete arra utal, hogy a keresztények nem propagandával, hanem puszta létezésükkel, organikus úton idézték elő a keresztények számának növekedését. A legfontosabb tényező a személyes kapcsolat volt,4 és itt minden a közösségek keresztény életének minőségétől fügött. Még egy Justinus, a filozófus is azt írja, hogy megtérésében a filozófiának nem volt kivételesebb szerepe: „Mert (a keresztények) akkoriban nemcsak bizonyítások segítségével mutatták be tanaikat; sőt, éppenséggel le is mondanak mindenfajta bizonyításról, és mégis hitelre méltó tanúi az igazságnak." A keresztény közösségben Isten Lelkére talált rá: „De lelkem rögtön lángra gyúlt, és szeretet ébredt bennem a próféták és ama férfiak iránt, akik Krisztusnak a barátai."'' Ennek ellenére még egy olyan rigorózus keresztény is, mint Tertullianus, a filozófiát hívja segítségül (amelyet állítólag elutasít), mihelyt azzal a feladattal kerül szembe, hogy meggyőző teológiát dolgozzon ki. Mert fonák dolog volna egészen lemondani a filozófia szolgálatairól, amint ezt már a második században felismerték.0 Tekintettel az ipari országok fokozódó elkereszténytelenedésére, aligha kételkedhetünk abban, hogy az evangelizáció eddigi formája nem kielégítő. Az igehirdetés mindaddig üres szó marad, amíg a vallási beszéd hátterében nem lesz átélhető valóság az, hogy Krisztus él tovább az ő közösségében. Kiderül tehát, hogy az evangelizáció egyik legfontosabb feltétele az eleven közösség. Ez a megállapítás különösképpen érvényes azokra az országokra, ahol az egyház megszabadult ugyan földi hatalmának „terhétől”, de a tevékenysége is szűkebb területre korlátozódik. A régi, jóformán áílamegyházi rendszernek az összeomlása csak még inkább indokolttá teszi az evangelizációnak azt a módját, amely 78
