Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bacsóka Pál: Az új papi lelkiség felé

— Közösség az egyetemes egyházzal, mely a helyi egyházban konkretizálódik: én is tagja vagyok Isten népének, nem „kívülről" nézem őket, mivel az „én híveim”; közöttük vagyok: az „én testvéreim". — Arra való készség, hogy a pap az emberek szolgálatában önmagát Istennek adja át, ahogy Jézus Krisztus tette. így munkája, amely kifejezi lelkiségét, és egyre inkább megszenteli életét, inspirálni fogja, s örömöt jelent majd. — Meg kell tanulnia szeretni az egész teremtést, s ezáltal tanújává kell lennie Isten emberek iránti szeretetének: megmutatni az embereknek, hogy az Isten szereti őket.

— Szolidaritást kell vállalnia az emberekkel, a szegényekkel, a szabadságért és igazságosságért harcolókkal (vő. Helder Camera), hogy ezáltal az Isten emberek felé tett ígéreteinek jelévé váljék. — Készség az utolsó hely elfoglalására. Annak a Krisztusnak a követése, aki „Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez erőszakosan ragaszkodjék, hanem kiüresitette önmagát, hasonló lett az emberekhez . .Az „Ecclesia praecedit" új értelme: elől jár a Krisztus követésében.

— Érzelmi életét ne fojtsa el, hanem inkább bontakoztassa ki, hogy ezáltal megnyílhasson a mai ember akár nem-tudatos életmegnyilvánulásainak is. — Fel kell fedeznie az emberek életében isten jelenlétét: Isten nem csak a pap által szólhat, hanem bárki által. — Tanulnia kell az elmúlt idők pozitív és negatív lelkiéleti tapasztalataiból: nem kell mindenestül elvetnie a múltat, amely a papi életformák hihetetlen gazdagságát teremtette meg.

Megvalósítható-e mindez?

Úgy tűnik, hogy ezek a vonások megvalósulhatnak a pap életében, ha bizonyos feltételek teljesülnek:

1. Ha a pap hivatása teljesítése közben ember tud lenni az emberek között. Itt van nagy szerepe a „természetes erényeknek": bajtársiasság, becsületesség, együttérzés, segítőkészség stb.

2. Ha munkája, szolgálata a népben gyökerezik: ő van a népéért, egyházközségéért, melynek felelős vezetője.

3. Ha érzi a pap a testvéri segítséget hívei, paptestvérei és felettesei részéről. De ez megint olyan dolog, amihez a papnak kell megadnia elsősorban az alapot: ne a dirigálás legyen a főgondja, hanem az emberekkel való egyszerű együttélés, a másik ember figyelmes meghallgatása. Ez azonban feltételezi, hogy legyen az emberekkel és a valósággal szemben is igen szerény. — Legyen megértő a pap mások lelkiéletének csúcspontjaival, de mélypontjaival szemben is. Az együttérzés fontosabb az életben, mint a felelősségrevonás. —• Vegye tudomásul mások lelkiségének különbözőségét. Az a fontos, hogy a másikat előrevigyük, támogassuk az úton. A különbözőségek nem fenyegetést, hanem gazdagodást jelentenek.

Ennek az új papi lelkiségnek a legfőbb vonása tehát: a pap nem „önmagának” él lelkiéletet, hanem lelkiélete is belegyökerezik a hivők közösségébe. A lelkipásztor mintegy megosztja lelkiéletét testvéreivel. Néhány konkrét példán is bemutatható ez a „közösségi lelkiélet" (vö. az idézett szimpozion anyagát):

Új formákat keresnek az imában és a meditációban: akár a papok egymás között, akár a pap hivő testvéreivel. Helyenként elhagyják az imádság régi formáit (litánia, rózsafűzér, ájtatosságok stb.), hogy helyükbe egy sokkal személyesebb ima léphessen, alkalmazkodva a konkrét helyzethez, s főleg valamely szentírási mondanivalóhoz.

Jobban kihasználják a lehetőséget a spontán imádság terén. Megtanítják híveiket az elmélkedés különféle módszereire, hogy a néha terhesnek tűnő szöveg-imákat ezzel helyettesítsék. Ebben felhasználják sokszor a karizmatikus csoportok tapasztalatait, sőt akár a jógának, vagy a zen-nek eredményeit. Ezeket az ima-órákat sokszor kisebb, igényesebb csoportok számára rendezik.

Igen erős kollegialitás, sőt barátság fejlődik ki a papok és feletteseik, s a papok és híveik között. Ennek alapja az a felismerés, hogy a keresztség révén mindnyájan felelősek vagyunk az egyházban felmerülő feladatokért: keresni a közösségi élet új formáit, a közös munka új területeit, tekintélyt adni a dialógusnak stb. Az egyik meghallgatja a másikat, minden tapasztalatot megosztanak, mindenkinek van bátorsága ahhoz, hogy a kritikát meghallgassa. Néhány helyen az egyházi felsőbbség kifejezetten kéri a kritikát főleg a Papi Szenátusokon keresztül („Revision de vie”).

Sajnos, az egyház a maga egészében még nem teremtette meg a közös munka feltételeit. Sokfelé éppen azt hozzák fel a tapasztalható „papi fáradtság és csüggedtség" okául, hogy a zsinat után várt strukturális reformok alig érték el a minimális mértéket, másrészt pedig az egyre inkább újjáéledő centralizáló hatalom a növekvő konfliktusok forrásává lett.

63