Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az emberi méltóság a kereszténységben
gődünk, magunknak kell kihúzni magunkat belőle. Mégis miért emlegeti annyit Sartre az Istent? Valószínűleg azért, mert ő is védekezik ellene. Átveszi Baudelaire gondolatát, hogy „Isten olyan lény, aki akkor is uralkodik, ha nem létezik. Egyszerűen az istenfogalom uralkodik bennünk.” Szabad csak az lehet, aki tudja, hogy emberi fogalommal van dolga, nem létező Istennel. Ez a fogalom úgy kísér bennünket, mint ahogy az árnyék együtt vándorol velünk. A „Létről és a semmiről” írt könyvében megkísérli annak a kimutatását, hogy az istenfogalom csak eszme, aminek a valóságban nem felel meg semmi. Az ember gondolkodó lény, s amikor látja a változó dolgokat, eszébe jut a változatlan, s benne keresi a világ ősokát. Saját öntudatában gondolatait visszavezeti a belső én-re, s a világ fölött is keres egy ilyen én-t, egy gondolkodót. Azután megéli magát, mint a semmi ellentétét, aki a semmivel szemben azt tehet, amit akar. De megéli korlátáit is, ezt a mindenütt jelenlevő korlátot, amelyet le akar győzni, s felmerül benne a képzet, hogy az abszolút semmivel szemben van egy abszolút létező. Személyes kapcsolatainkban titkolózunk, szégyenkezünk, bezárkózunk vagy kitárulunk, s ezt a belső elfogódottságot nevezzük lelkiismeretnek. Azután kezdünk beszélni egy mindenütt jelenlevő, mindent látó lényről. A közösségben megéljük a „mi" fogalmát, s felállítunk rendszabályokat, hogy mi illik hozzánk, mi a kötelességünk, mi válik javunkra. A közösség egyúttal ígér, jutalmaz, korlátoz, s erről eszünkbe jut egy egyetemes törvényhozó. Sartre szerint tehát ha az ember szabad akar lenni, akkor az Istent úgy kell kezelni, mint emberi fogalmat, eszmét, nem pedig mint létező Abszolutumot. Más kiadásban ugyanezt mondta Nietzsche: Istennek meg kell halnia, hogy az ember éljen. Itt most nem Isten létének az elméleti kérdései érdekelnek bennünket. Azt már Sartre-ral kapcsolatban is bőven kifejtették mások.6 Nekünk eleget mond az, hogy aki az embert elemzi, az valami mély strukturáltságot talál, sőt olyan valamit, ami egy felsőbb világra emlékeztet. Ezért állítjuk, hogy azt a képet, amit a teremtésből magunkkal hoztunk, nem lehet tudatlanra venni. A humanizmus be van írva emberségünkbe. Az egyes emberek lealacsonyodhatnak, de az egész emberiség nem tud lemondani az eszmény kereséséről. A megváltás és a kegyelmi rend éppen itt jön segítségére. Más részről viszont az emberiség története, és az egyház története is artnyi bukdácsolást mutat, hogy akárhány kultúrfilozófus és szociológus a jót inkább a történelem véletlen termékének tartja, nem az ember sajátos művének. A személy jogai az egyházban A mai szekularizált gondolkodású világban, érthető módon, a kereszténységet is elsősorban abból a szempontból teszik mérlegre, hogy mennyiben képviselte vagy mozdította elő az emberi értékeket: a kultúrát, a szociális igazságosságot, a civilizációt stb. Pedig az egyház mindig több akart lenni, mint evilági történeti intézmény. Ezt a tételt ma pl. a 2. Vatikáni zsinat ugyanazzal a meggyőződéssel hirdeti, mint annakidején Jézus apostolai: „Az egyház az emberi nem üdvösségének és egységének hatékony jele és munkálója.” A kereszténység az egyes embert és az egész történelmet az üdvösség szempontjából nézi, vagyis hirdeti azt a természetfölötti célt, amelyet az ember a feltámadásban és az Istennel való életközösségben elérhet. A földön ennek kell eléje dolgozni. Erre való a lelkiismeret szavának követése, Isten parancsainak teljesítése és kegyelmi segítségének felhasználása. De a természetfölötti eszközöket mindig konkrét emberek használják fel, akik saját koruknak a gyermekei, s osztoznak koruk szellemi, társadalmi, politikai és erkölcsi nézeteiben vagy tévedéseiben. Az egyház a kinyilatkoztatott törvényt és igazságot mindig egy-egy kor befogadó képességének megfelelően képviseli és hirdeti, s csak fokozatosan jut el a teljes igazságra. Nem lehet tagadni, hogy világkultúrát az az Európa adott az emberiségnek, amelyben benne élt a kétezeréves kereszténység. Itt a szellemi élet sokkal dinamikusabb volt, mint másutt. Megvolt benne a fény és az árnyék, az erény és a bűn, a szellem és az ösztön küzdelme. Christian Duquoc így nézi az összefonódást: „Nyugat története nem független a látható egyház történetétől ... Az egyház szerepét, amelyet a nyugati világ történetében játszott, ma sokan vitatják. Egyesek minden haladás reakciós ellenségét látják benne, aki a legkisebb és legesetlenebb emberi megnyilatkozását is az isteni tekintély ruhájába öltöztette . . . Mások éppen a haladás igazi tényezőjének mondják, s emlékeztetnek arra a szerepére, amelyet az ókorban játszott a kulturális értékek átmentésével, az egészséges erköj- csi felfogás hirdetésével, vagy akár később is a barbár népek megszelídítésével, az iskolázás kialakításával, a szegények és betegek felkarolásával. A vita tovább folyik. Az egyház magatartása a történelem folyamán okot szolgáltatott az elismerésre és a bírálatra. De a kérdés túl bonyolult ahhoz, hogy egyoldalú szempontok alapján eldöntsük.”7 4
