Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Fülöp Béla: A humanizmus védelmében

janak. Mindenesetre a humanizmussal kapcsolatban ma egy olyan kulturális változásról van szó, amellyel a keresztény gondolkodásnak komolyan kell foglalkoznia, ha el akarja kerülni azt, hogy éppúgy megrekedjen, mint a múltbeli ideológiai konfliktusokban. Erről a témáról folytatott elmélyült vizsgálatot Claude Gellré, az alapvető teológia párizsi professzora (Humanismus und die Zukunft der Theologie, Concilium 1973. 6/7. 379—382.).

Amíg a közelmúltban a vallásos és ateista ideológiák egyaránt a humanizmusra hivatkoztak, addig ma számos kortársunk számára a „humanizmus” szó már nem egyértelmű. Feli kell tárni ennek az irányváltozásnak a mélyebb okait, amit a különféle — irodalmi, tudományos, bölcseleti, társadalomtudományi — tényezők segítségével többek között J. M. Domenach próbál kifejteni (vö. Die Gegnerschaft gegen die Humanismen in unserer zeitgenössischen Kultur. Concilium 1973. 6/7.), Szembetűnő, hogy paradox módon, a humanizmus előbb említett leértékelésével egyidőben egyre nő a humán tudományok fejlődése. A nyelvészeti struktúrák alkalmazása a humán tudományokra módszertani szükségszerűséggé csökkentik azt a embert, aki a történelem konkrét alkotó alanya. A legtöbb humántudományban megtalálható formalizmusra és antihumanizmusra utalva, úgy tűnik, mintha a mai bölcselet úgy tekintené feladatát, mint harcot a szubjektivizmus ellen.

Geffré megállapítja: már az, hogy érdeklődünk korunk kulturális helyzete és változásai iránt, — teologizálást jelent. Ugyanis a kultúra története mutatja, hogy minden ember- és világkép kihatással van az isteni Ige értelmezésére is.

A humanizmusra való reflektálás teológiai értelme

— 1. Két évtizede a teológusok arról panaszkodtak, hogy „van teológiánk, de nincs antropológiánk”. A 2. Vatikáni zsinat —, mindenek előtt a Gaudium et Spes konstituciójában — nagyrészt segített ezen az állapoton. Létrejött számos keresztény antropológiai kezdeményezés. Ezeknek az antropológiai elgondolásoknak egyik fő feladata az, hogy tépjünk már ki az ateista humanizmusok elleni tiltakozásból, és inkább körvonalazzuk a humanizmus valódi értékeit, azok keresztény jellegét, hiszen ezek eredetileg is keresztény értékek voltak. Azt is megkérdezhetjük magunktól, vajon nem marad-e le a keresztény gondolkodás, ha éppen korunk humanizmusaival kezd párbeszédet. A francia strukturalizmusról, — például —, (C. Lévi-Strauss, L. Althusser, M. Foucault) úgy beszélhetünk, mint „nihilisztikus formalizmusról", vagy „strukturális antihumanizmusról”. M. Foucault ezt így jellemzi: „Az ember felfedezte, hogy már nincs a teremtés centrumában, nincs a tér középpontjában, sőt már nem az élet csúcsa, s nem az élet végcélja”. Az ilyen felfogás egyaránt támadja az ateista és a keresztény humanizmust. A nyugati „Isten halála”-filozófia szükségszerűen magával hozza az embernek, mint értelmes lénynek a halálát is. Míg Feuerbach óta az ateista humanizmust szívesen nevezik „fordított vallási rendszernek" (vö. Y. Labbé, Humanismus und Religion, Concilium 1973. 6/7.), addig ez az új strukturalista felfogás egész más területre lépett: elhagyta az antropológia és a humanizmus talaját, hogy a tudomány partjain kössön ki. — Ha a keresztények továbbra is a humanizmus gondos őrzői akarnak maradni, akkor elsősorban saját programjukkal kell megkérdőjelezniük: vajon arról van-e szó, hogy a kereszténység az emberről szóló evangéliumi üzenet maradandó időszerűségét akarja-e megvilágítani, — vagy csak a nyugati humanizmus ideológiai felfogását akarja megvédeni,

— 2. A „humanizmus vége” ma egy gyakran használt veszélyes címszó, mert mögötte nagyon súlyos dolgok rejlenek. Kikapcsolja az emberi szó értelmes voltát, az emberi történelmet, mint az emberi akarat megnyilvánulásának helyét. Ha ugyanis a humanizmus hitelét veszti, akkor az antihumanista gondolkodás gyökerében támadja a keresztény teológiát, mert megkérdőjelezi mind a kinyilatkoztatás, mind a hit kibontakoztatásának lehetőségét. Ebben az esetben az ember bekényszerül az egymást követő szavak olyan sorozatába, amely mögül letűnik az értelmes jelentés. A jelentés hordozója a szöveg lesz a maga létrehozási mechanizmusában. Ezért hiába fáradozna valaki azon, hogy a vallásos tudatot a transzcendencia jeleként magyarázza, ha a szavakat elemző strukturalista felfogás ugyanezt a tudatalattiból, valamint a társadalmi- gazdasági struktúrákból értelmezi. Eddig az ember a dolgok értelmét hordozó alany volt, aki a hit szavának is értelmet adott. A strukturalizmus ezt az embert kioltja, eltünteti. Fennáll tehát a veszély, hogy az antihumanizmustól megkísértett ember az igazi hit helyett minden értelmi alapot nélkülöző fideizmusba meneküljön. A teológia éppen ilyen veszélyek miatt soha nem mondhat le arról, hogy ne erősítse a hit humanista alapjait. Lehetséges, hogy a teológia a strukturalista módszer fegyelmezettséget még haszonnal alkalmazhatja, de a módszerhez kötődő elméleti kinövések ellen tiltakoznia kell. Szükséges ugyan, hogy az ember egyre nagyobb „tárgyiasítására"

42