Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Üdvösség és emberség
ugyanis, hogy az evangélium alapján Isten országa nemcsak jövő, hanem elkezdődő valóság és éppen a jelenbeli cselekvés lenditője, Troeltsch szavával: ,,a túlvilág az evilág ereje”: jelenlétének átélése még ma változásra hív, belső és külső átformálódásra ösztönöz. A teológia határait sohasem feledve jogos tehát — írja Gollwitzer —, ha keressük a bűn társadalmiasult formái (az evilági igazságtalanságok) felszámolásának lehetőségét s főleg, ha az üdvösségbe vetett hitünk alapján vállaljuk a világ átalakításának reánk eső feladatait. AZ ÜDVÖSSÉG HIRDETÉSE. Hogyan képviselhetjük ezek után az üdvösség és a humanizmus ügyének kettősségét és érintkezését napi igehirdetői munkánkban, anélkül, hogy egy jottányit is engednénk a hitletéteményből? — Idézzük ismét a Nemzetközi Teológiai Bizottság elvi iránymutatását. 1. Nem téveszthetjük szem elől és nem hallgathatjuk el a kinyilatkoztatás alapgondolatát: mindkét Szövetség szerint (mint láttuk) Isten a Szabadító. Megváltását nem „deus ex machina" módjára hajtja végre, mintegy megszakítva a történelem folyását, de nem is azzal, hogy forradalomra ösztönözne, hanem a kegyelem erejével viszi végbe, az emberi szivek mélyén azzal, hogy harcra késztet a rossz erői ellen, metanojára szólít, Isten- és em- berszeretetre ösztönöz. A „megváltásba való bekapcsolódás" végső próbája nem ez vagy amaz a földi társadalom, hanem a végítélet (Mt 25). Ez nem azt jelenti, hogy csak egyedi ügy lenne az üdvösség dolga. Az igazságosságnak és a szeretetnek van közösségi, „intézményes” oldala is. Ám a közösség kiteljesedése is az egyesek kegyelemnek engedelmeskedő munkájából válik valósággá. 2. Hogyan határozhatjuk meg tehát konkrétan az ember (evilági) javának és az üdvösségnek a viszonyát? A Teológiai Bizottság szerint — akárcsak mint Gollwitzer írja — két véglet lehetséges: az, ha csak a túlvilágra vagy csak az evilágra tekintenénk. A Gaudium et Spes szellemében az „új ég és föld”, „Isten városa” az ember földi országára épül, az evilági Isten országának „anyaga", méghozzá nemcsak a benne megvalósuló szeretet (1Kor 13,8), hanem a szeretet „műve" is (GS 39). A „mennyei Jeruzsálem” viszont ennek a világnak „ratio constitutiva"-ja, legbelső szegletköve, kristályosodó pontja. A végidőre feszülő reménységnek ezért át kell hatnia földi életünk egészét (LG 35), annak átformálódása felé kell mutatnia (GS 38, 39.). Az evilági és a túlvilági „város” között tehát összhang és különbség is van (LG 36.). 3. A dokumentum ezen a ponton érinti a sajátosan-keresztényit, ami túlemeli vallásunkat minden horizontalizmuson, humanizmuson. A keresztények feladata — mint az „Apostoliam actuositatem" pápai megnyilatkozás is lerögzíti —, hogy ennek a világnak a rendjét is az evangélium szellemével itassa át és így tökéletesítse. A megváltás elfogadásával azt is megvalljuk, hogy nincs „határtalan fejlődés”, az ember képtelen megoldani mindent a maga erejéből. Az egyedi létezés határmezsgyéje a halál, de a történelem egészére is érvényes ez a lehatároltság. Reménységünk záloga azonban éppen az, hogy Isten Krisztusban átvitte az embert ezen a nagy „átmeneten", a halálon a feltámadásba, és önmagát állítja ez emberiség elé távlatul. 4. Az igehirdetés ezért sohasem feledkezhet meg az istenszeretet erőforrásáról: az imáról, a kultusz formáiról, a szentségek szerepéről, főleg az eukarisztia sugárteréről, a sötétség hatalmával folytatott — nem reménytelen — küzdelméről, az örökélet (mint Istennel való találkozás) igazságának szüntelen világba-kiáltásáról. AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE. A vezérfonalul választott dokumentum végül érinti az egyház (mint közösség) küldetésének kérdését. Hogyan képviselheti az egyház az üdvösség ügyét, anélkül, hogy magárahagyná az emberiséget előrehaladásában, boldogulása segítésében? — Az, hogy az üdvösségre, mint célra tekintünk, nem jelenthet történelmen-kívülisé- get. De a konkrét kérdések figyelembevétele nem jelentheti azt sem, hogy az egyház egyik vagy másik evilági struktúrához hozzá lenne kötve. A reménység az egyházat a változás útjának keresése, a továbblépés mellé sorakoztatja. Igenis segítenie kell a „szegényeken”, vagyis a szellemi, lelki vagy anyagi szükséghelyzetben lévőkön, és nemcsak karitász- munkával, ami gyakran csak szépségflastrom. A zsinat szerint (LG 31, 37; GS 43.) főleg a világi hívek feladata a segítségadás, hiszen ők élnek a „világ” eresztékei között. De ha kell, késznek kell lennie a segítségre a hierarchia tagjainak is — írja a dokumentum — egyáltalán az egyháznak, a maga közösségi eszközeivel. A világ bűnének leküzdésében persze az egyháznak elsősorban sajátos eszközeit kell felvonultatnia. Mint a Bizottság összegezi, az igazi konfliktus-oldás nem az erőszak latbave- tése hanem a tudatátalakítás, a higgadt érvelés, az erőszakmentes cselekvés, és az erre való ránevelés, az etikus képzés. — S itt szeretnénk ismét idézni Bandler már érintett cik27
