Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás, a szentíráshagyomány és a tanítóhivatal
a Szentírás igéit szívében forgatja, vagy a szomorkodót megvigasztalja, a kétkedőt hitre segíti stb., egyszóval, ha keresztény életet él szóban és tettben. Az egész egyházra bízott Szentírás és szenthagyomány hűséges megőrzésében és továbbadásában sajátos szerepe van a szó szoros értelmében vett tanítóhivatalnak. „Kizárólag az egyház eleven tanítóhivatalára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét. Tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja" (10.art.). A fejezet szövegösszefüggéséből világosan kitűnik, hogy az eleven tanítóhivatalnak a tagjai az apostolutódok, azaz a püspöki kollégium Péter utódjával, Róma püspökével az élen. Az idézett szövegrészlet meghatározza, mi az, amit a tanítóhivatalnak magyarázni kell: „Isten írott vagy áthagyományozott igéjét", és megállapítja hogyan tegye: „hitelesen". A hiteles magyarázat természetszerűleg azt is magában foglalja, hogy a kinyilatkoztatást újra és újra más és más feltételek (kultúra, hely, idő) között kell továbbadni. így az egyházban élő tanítás „a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, amíg csak be nem teljesednek benne az Isten igéi" (8.art.). A küldetés Jézus Krisztus megbízásából áll fenn, mint isteni ajándék, mint a Lélek különleges ajándéka. A Lélek ugyanis különleges fokban megadta a püspököknek azt, amit bizonyos mértékben sok keresztény bírhat: „...értelmet adott nekünk (dianoian), hogy megismerjük az igaz Istent” (Un 5,20). Azután pedig szentesítette tekintélyüket: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16.). Azáltal, hogy Isten igéjének hiteles magyarázata és hirdetése a tanítóhivatal feladata, az még nem kerekedik Isten igéje fölé. Szolgáló szerepe van Isten hatalmas igéjének uralma alatt. Tekintélye nem Isten igéjével szemben támasztott tekintély, hanem a hívek szolgálatába szegődött tekintély. Ez azt jelenti, hogy a hierarchia tagjai „testvéreik szolgálatában állnak, hogy — egyazon célra szabadon és rendezett módon törekedve — mindenki elérje az üdvösséget, aki Isten népéhez tartozik, s így az igazi keresztény méltóság hordozója:” (Hittani rendelkezés az egyházról, 18.art.), Az egyházról szóló rendelkezésben megfogalmazott gondolatot a Dei Verbum a tanítóhivatalnak Isten igéjével fennálló kapcsolatára alkalmazza. A szolgálat a hit engedelmességében gyökerezik. Ha a püspökök elsőrendű kötelessége Isten írott és áthagyományozott igéjének meghirdetése, akkor ugyancsak elsőrendű feladata a kinyilatkoztató Isten előtt értelemmel és akarattal meghódolni (vö. 5.art.). Mert csak akkor van mit megőrizni és továbbadni, ha előzőleg Isten igéjét teljes megnyíltsággal befogadták és elfogadták. Azaz a hierarchia annál hitelesebben fogja a kinyilatkoztatást szentül megőrizni és hűségesen kifejteni, minél áhítatosabban (minél nagyobb hittel) hallgatja Isten igéjét (vö. 10.art.). A hagyomány, a Szentírás és a tanítóhivatal — foglaljuk össze a zsinat tanítását — a maga hármasságában szétválaszthatatlan egységet alkot az egyházban. Amint tehát téves egyoldalúság volna a hagyomány-Szentírás-tanítóhivatal összefüggéséből akár a Szentírást, akár a hagyományt a másik kettő kizárásával abszolutizálni, éppúgy hamis egyoldalúság volna a tanítóhivatalt kiemelni a többi rovására. Hiba volna pl. a Bibliára úgy tekinteni, mint valamiféle kőfejtőre, amelyből bizonyítékokat lehet kibányászni. Az egyház ugyanis nem azért mondta ki az ,,imprimatur”-t az Újszövetség okmányaira, hogy érveléseinkhez bizonyító anyagot szolgáltasson, hanem azért, hogy megerősítsen minket a meghirdetett hitben. De éppígy egyensúlyvesztés volna, ha a hagyomány vagy a tanítóhivatal súlya elnyomná a Szentírásban elénk lépő Jézus Krisztus megszabadító igéjét, az igére való hallgatás friss merészségét. Az egyház belső életét alkotó hármas elem nem egymással versengő nyugtalanságban él, mert mindhárom „annyira összetartozik és egymásra van utalva, . . . hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül" (10.art.). Isten szünet nélkül beszélget szeretett Fia jegyesével A hagyománynak a Szentírást éltető és a Szentírásnak a hagyományt nemesítő kapcsolatában hangzik fel Isten szünet nélkül való párbeszéde szeretett Fia jegyesével és benne bontakozik ki a Lélek működése, amely elvezeti a híveket a teljes igazságra. A hagyomány azáltal, hagy mélyebben feltárja a Szentírás értelmét a hívek előtt és bennük hatékonnyá teszi ^az igét, közreműködik Isten és az egyház párbeszédének létrejöttében és a Lélek igazságra vezető működésében. A párbeszéd eszköze, nyelve, maga a Szentírás, amelyet az egyház Isten és a Lélek feléje forduló ajándékozó kezéből vesz. A tanítóhivatalnak viszont minden igyekezetével a párbeszéd zavartalanságát, megszakítatlanságát kell alázatos hittel szolgálnia. Az írás szava tehát, amely önmagában gyönge és erőtlen, a hagyomány támogatására szorul, hogy Isten párbeszéde és a Lélek vezetése valóban megvalósulhasson. Másrészt azonban az írásból megelevenített szó erő és hatalom .mert Isten végülis az írás szavaival szól Fia jegyeséhez és a Lélek az írás szavaival vezeti el az egyházat a teljes igazságra. 224
