Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás, a szentíráshagyomány és a tanítóhivatal
hangzott, amelyet ő maga váltott valóra és személyesen hirdetett, mint az üdvösségre vonatkozó minden igazságnak és erkölcsi tanításnak forrását, és így tegyenek mindenkit az isteni források részesévé.” E kiemelt mondat több vonatkozásban szó szerint idézi a trentói zsinat gondolatait. A 2. Vatikáni zsinat új mondanivalóját a Tridentinum alapszövegéhez illesztett betoldások fejezik ki. Jézus Krisztus az evangéliumot „kihirdette” (promulgavit) — így a Tridentinum; „amelyet ő maga váltott valóra” (adimplevit) — fűzi hozzá a 2. Vatikáni zsinat. Továbbá: Jézus Krisztus parancsot adott az apostoloknak, hogy hirdessék az evangéliumot, „mint az üdvösségre vonatkozó minden igazságnak és erkölcsi tanításnak forrását” (Trid. v. ö. DS 1501), „és így tegyenek mindenkit az isteni ajándékok részesévé” (eis dona communicantes) — egészíti ki a Dei Verbum hittani rendelkezése a Tridentinumnak a szent könyvekről és a hagyományról szóló gondolatait. A 2. Vatikánumnak a Tridentinumhoz fűzött betoldásai mögött tudatos szemléleti változás húzódik. Amíg a Tridentinum Jézus Krisztusban elsősorban az evangélium közreadóját látta és minden üdvösségre vonatkozó igazság és erkölcsi tanítás forrását addig a 2. Vatikáni zsinat a próféták ajkán elhangzott ígéretek valóraváltóját, Isten teljességét. A hangsúlyeltolódásból kihallható változás egyrészt: viszonylagossá tette a közreadás (promul gatio) gondolatát és azt a mögötte rejtőző jogi szemléletet, amely — főleg a Tridentinum teológiai utóéletében — a Jézus Krisztusban elérkezett üdvösséget lesoványította, és hovatovább az „új törvény”, a „lex nova" kategóriája alá foglalta. Másrészt: kiemelte az üdvösségtörténet egységét: Jézus a teljesség, az Ó- és Újszövetség beteljesitője, — és ezzel a szemléletfordulással lehetővé tette a keresztény valóságnak az eddiginél (jogi, intellektuális, absztrakt) egészebb, teljesebb — zsinati kifejezéssel: történeti-szakramentális — megértését. Ebben az összefüggésben Jézus szava nem annyira teljesítményt kívánó követelmény, mint inkább teljesség. Csupán ebből a teljességből érthetjük meg szavának embert megszólító igényét és csupán ez a teljesség magyarázza meg szavának hatékonyságát. Jézus megszólít, hogy az ember részesedhessék a teljességben. Részben ebből következik, részben ezt világítja meg, hogy amikor a 2. Vatikáni zsinat az apostoli igehirdetésről szól, ugyancsak nem elégszik meg a Tridentinum egyoldalú megfogalmazásával. Az igazságok kihirdetésének és közlésének gondolata kiegészül az ajándék (donum) és az ajándékokban való részesedés (communicare) gondolatával. Sőt mint új felismerés a hangsúlyt a törvényről az ajándékra, a kihirdetésről a részesedésre helyezi. Az apostoli igehirdetés tömören megfogalmazva: kommunikáció, rész-vétel és rész-adás Isten ajándékaiban. „Ez a gondolat a hagyomány számára lényegesen új kiindulási pontot kínál, mert ha a hagyomány eredete, vagyis az, ami kezdetben van és amit tovább kell adni, nem egy meghirdetett (promulgált) törvény hanem kommunikáció, akkor a továbbadásnak is valami mást kell jelentenie, mint eddig" — állapítja meg J. Ratzinger a hittani rendelkezés szövegmagyarázatában. (vö. LThK, Das zweite Vatikanische Konzil II., Herder, 1967, 517—18.). Az újszövetségi hagyomány Amíg a Tridentinum a hagyomány eredetét kizárólagosan Jézus Krisztus és az apostolok igehirdetésében látta, addig a Dei Verbum az apostoli igehirdetés mellett megemlíti a példamutatást és az intézményeket (=egyházalapítás). Ez az árnyaltabb szemlélet egybevág a tradíció végső krisztológiai eredetének ugyancsak árnyaltabb felfogásával. Az apostolok nemcsak azt adták át, amit Krisztus ajkáról hallottak, hanem azt is, amit a vele való társalgásból (conversatio) és tetteiből merítettek. A kifinomult szemlélet mögött ismét az a felismerés rejlik, hogy a kinyilatkoztatást nem csupán Jézus szavai alapozzák meg, hanem tettei, egész működése, végső soron egyedülálló személye. Jézus személyének fogalmakkal, kategóriákkal kimeríthetetlen gazdagsága, misztériuma áll a hagyomány, a Szentírás és az egyház eredeténél. Ha a zsinatnak most érintett gondolatait az üdvösség történetébe illesztjük, akkor az új- szövetségi hagyománynak három, egymástól nehezen elválasztható szakasza bontakozik ki: —• a) az apostolok Jézus Krisztus szavait hallgatták és tetteit látták, — b) majd maguk hirdették szóval, életük példájával, egyháza alapításával, — c) és végül ők és tanítványaik írásba foglalták mindazt, amit hallottak és láttak. a) Az üdvösségtörténetben az újszövetségi hagyomány azzal kezdődött, hogy Jézus embereket szólított meg: legyenek tanítványai. Az evangéliumok nem azokat a személyeket nevezik tanítványoknak, akik maguk döntenek és egyéni elhatározásból csatlakoznak Jézushoz. Éppen ellenkezőleg: azokat, akiket maga Jézus hív meg tanítványoknak. A tanítvány általában arra törekszik, hogy egyszer maga is tanító legyen. Ki akarja nőni a tanuló szerepkörét és idejét. Az evangéliumokban azonban a tanító és tanítvány kapcsolata nem átmeneti előkészítés, 219
